„Egyfelől nagyon elszomorít, hogy Magyarország olyan hely, ahol a Paizs Miki-szerű figurák nem tudnak megélni az akármijükből. Másfelől az szomorít el, hogy ilyenkor Paizs Mikinek nem jut eszébe elmenni dolgozni.”

(Bede Márton // martonbede.tumblr.com)

Szerettem volna egy kritikai munkát készíteni a Magyar Művészeti Akadémiáról, melyben tágabb összefüggésbe kerülnek az intézménnyel kapcsolatos problémák. Ennek során forgatni akartam egy interjút az MMA egyik rendes tagjával. Az édesapámmal. Vele a köztestületté nyilvánítás óta, visszatérően, intenzíven, de mindig is konstruktívan tudtam vitázni az intézményről. Nem dokumentumfilmet, hanem installációt terveztem – sok más dokumentum és mediális anyag felhasználásával.

A beszélgetésünket a Műcsarnok kiállítóterében akartam rögzíteni, tekintettel arra, hogy a Műcsarnok – mint a Fekete-féle területfoglalás központi színtere – magyar művészettörténetben, illetve az MMA történetében betöltött funkcionális és szimbolikus jelentése okán is izgalmas jelentéstöbbletet adott volna az egész vitának. Emiatt levélben fordultam Szegő Györgyhöz, az MMA tulajdonában lévő Műcsarnok igazgatójához, melyben kértem, hogy engedélyezze részemre a Műcsarnok használatát.

Válaszlevelében arra kért, írjam meg részletesen, hogy mi a tervem. Ezt megtettem. Ezt követően soha többé nem érkezett tőle válasz. Asszisztensével telefonon még tudtam egyszer beszélni, de többé ő sem hívott vissza – ígérete ellenére.

Apámat viszont felhívták. Először az MMA elnökségének megbízásából, majd személyesen Bán András, a Műcsarnok jelenlegi főkurátora. A kérdés mindkét hívás esetében azonos volt.

Jól meggondolta-e ezt a dolgot? Nem gondolja-e, hogy ennek súlyos következményei lehetnek?

Igen. Súlyos következményei. Egy nyilvánosan rögzített beszélgetésnek apa és fia között, akik egy közéleti kérdésben különböző álláspontot képviselnek.

Ma az állam által dotált, privilegizált és törvényileg monopolhelyzetbe juttatott művészeti diskurzusban a kritikának helye nincs, sőt intézményileg, többek között az MMA által biztosítják, hogy ne is legyen, míg világ a világ, pontosabban amíg NER a NER, és MMA az MMA.

*

Nemrég derült ki, hogy tovább növekszik az MMA éves apanázsa, amivel újból bizonyítást nyert, hogy semmilyen belátással nem rendelkeznek, és eszük ágában sincs elképesztően pazarló és szakmaiatlan, közpénz-milliárdokat felemésztő projektjeiket leállítani, újragondolni, vagyis: felelős gazdálkodást folytatni.

Hogy egy vagy tíz év múlva jön-e el az a pillanat, amikor múlt időbe kerül a Magyar Művészeti Akadémia, amely a művészeti regresszió, a társadalmi bezárkózás, a langymeleg középszer és a politikai gazsula intézményi támogatását biztosította, nos ezt jelenleg még nem tudhatjuk. De kétségtelenül el fog érkezni, hiszen működése fenntarthatatlan, sőt önfelszámoló. Hogy milyen további károkat fog még okozni, az eddig is okozott számos káron túlmenően, az még a jövő zenéje. De ettől függetlenül beszélni kell a jövőnkről, amelyet nem az agresszor Akadémia és tagsága, hanem az alkotók és befogadók demokratikus közössége fog meghatározni. Ez ugyanis ma nem evidencia.

Míg az MMA pusztító működését már a kormánypárti médiumok sem kérdőjelezik meg, és védeni sem védi senki az Akadémia szűken értelmezett lekötelezettjein túlmenően, addig azt, hogy a kulturális munkát valakinek el kellene végeznie, sőt hogy ezt az államnak támogatnia kellene (pénzzel, infrastruktúrával, döntési jogkörökkel, és így tovább), már csak nagyon kevesen gondolják. Az írásom legelején idézett mondatok – Bede Márton gondolatai – jól példázzák a szélesebb hazai nyilvánosság, sőt (hihetetlen, de igaz) a kulturális munkát végzők nem elhanyagolható, véleményformáló részének az attitűdjét a kulturális munka hasznosságát, sőt, létjogosultságát illetően.

Összefoglalva: szabadidős tevékenység, amit az ember lelkesedésből végezzen, ha egyáltalán, lehetőleg jól beazonosítható keretek között (a színész a színpadon, a festő a vászon előtt, és így tovább) és a társadalom működését, figyelmét le nem kötve, meg nem zavarva – közpénzt aztán meg soha ne használjon fel, ha mégis így tenne, hát ne csodálkozzék, ha levizelik.

Az évi 6 milliárdos keretösszeg – amelyből az MMA működik – alkalmas lenne arra, hogy egy országos hatókörű intézményhálózatot (kutatólaborokat / inkubátorműhelyeket) lehessen működtetni, amelynek az MMA Alapszabályában megfogalmazott legfontosabb – és jelenleg semmilyen módon sem ellátott – feladatkörrel összhangban a „magas színvonalú művészi alkotómunka közösségi feltételeinek megerősítése” lenne az első és legfontosabb küldetése. Olyan intézményhálózat, amelyben a művészetek, a tudományok és a technológiák találkozhatnak, és együttműködésre léphetnek.

Ehhez nem villákat, kastélyokat és egyéb ingatlanokat, luxusgépjárműveket kell elsődlegesen vásárolni, hanem a leírtakban érdeklődést mutató közösségeket szervezni, működtetni és a közönség számára megközelíthetővé tenni. A művészeti elitképzés egyik legnagyobb hiányossága – általánosságban, sok más hiányosság mellett – a közösségi szempontok, az interdiszciplinaritás és a társadalmi környezet tudatos kezelésének ki- és elmaradása. Ideje lenne közösen felismernünk, hogy a kulturális munka is munka, és mint ilyen, naprakész szakági ismereteket, a társadalmi folyamatok értő és érzékeny kezelését, az új médiumok használatát, digitális íráskészséget igényel.

Az MMA lebontásával felszabaduló tetemes közvagyont nem volna szabad beolvasztani akár a Minisztérium, akár az NKA alá. Az ingóvagyon értékesítése után – illetve a társadalomnak történő visszaszolgáltatása során; mint például a Műcsarnok esetében – a rendelkezésre álló ~ 6 milliárd forintnak a ’kulturális munka’ tevékenység-együtteshez szükséges intézményi háttér megteremtését és erősítését kellene szolgálni. Ehhez az egyetemi városokhoz kapcsolódva – a fővároson kívül Pécsett, Szegeden, Debrecenben és Győrött, tehát összesen 5 pontján az országnak – kellene létrehozni olyan kutatóműhelyeket / inkubátorházakat, amelyek:

Egy ilyen terv megvalósítása hatalmas munka. Ugyanakkor a közforrások – mint látjuk – rendelkezésre állnának hozzá. Szakembergárda is lenne hozzá, sőt tehetséges, innovatív, széleskörű ismeretekkel rendelkező, dinamikus fiatalok százait tudná munkával ellátni, és így Magyarországon tartani. A régióban is egyedülálló lenne, ha egy ilyen intézményfejlesztési projekt megvalósulhatna.

*

Thoreau azt írja: „szerelem, pénz és hírnév helyett adjatok igazságot”. Az igazság pedig az, hogy ma az értelmes, építő kulturális munkának akadálya és ellehetetlenítője az MMA. Mint ahogy minden másnak is, amit szépnek, jónak tartunk és szeretünk a művészetek bármelyikében. Gátja és ellehetetlenítője több generáció tenni akarásának, az amúgy is toprongyos demokratikus kultúránk fejlődésének.

Hogy mi a baj az MMA-val, azt számtalanszor leírtam, elmondtam. Immár 3 éve kezdeményezem, kérem, követelem Fekete Györgytől, hogy az általa vezetett MMA szakmai koncepciójáról, víziójáról, küldetéséről és lehetőségeiről álljon ki végre nyílt vitára. Egy olyan vitára, ahol a fent ismertetett alternatív koncepció versenyezhetne az általa lerakott elképzeléssel. Hiába követeltem tőle ezt én, és immár több mint 500 állampolgár, Fekete továbbra sem vállalja a nyilvánosságot.

Mindezt tudjuk. Amit eddig nem mertünk tudni, az az, hogy ebben az MMA minden szereplője vétkes, bűnös, cinkos. Szem a láncban, aki tag, és szem a láncban, aki munkájával, elvi vagy szakmai támogatásával, vagy bármely más módokon hozzájárul a szervezet működéséhez.

Az én szeretett édesapám is.