Amióta Soros György a magyar kormány által a világ első számú spekulánsává lett kinevezve, reménytelenné vált beszélni a spekulációnak a gazdaságban és a politikában betöltött szerepéről. Hiszen amióta Sorosból a magyar politika első számú közellensége, a front másik oldalán természetesen felsorakoznak azok, akik szerint a spekuláció Soros esetében (merthogy ő altruista) föl sem merülhet.

Pedig (akár névvel, akár név nélkül) mennyire kellene beszélnünk a spekulációról! A néhai német kancellár, Helmut Schmidt emlékiratában például így fogalmaz:

A világgazdaságra leselkedő spekulációs veszélyeket ne becsüljük alább a háború okozta politikai veszélyeknél.

Ám amióta a Soros-téma terítéken van, a spekulációs veszélyekről nem lehet érdemben beszélni. A kormány mantráz, az ellenzék pedig mindent összeesküvésnek minősít. Ahogy az lenni szokott mifelénk.

Elég lenne azonban fellapozni a nemzetközi politikatudomány alapvető írásait, hogy láthassuk: a nemzeti fizetőeszközöket érő spekulatív támadások a nyugati demokráciákban mindennaposak. De persze Magyarországon erről nemigen tudunk és olvasunk, s ha valaki fölveti a „spekulatív támadás” fogalmát, azt kinevetik, és azonnal összeesküvés-gyártónak kiáltják ki.

Az, hogy Soros Györgyöt a kormány közellenségként kezeli, egyúttal lehetetlenné is teszi, hogy a témáról érdemben beszélni lehessen. Ezért nagyon nagy kár. Merthogy a spekuláció témaköre beletorkollik egy még tágasabb témakörbe, amit informális politikának nevezhetünk. Nem nehéz ugyanis belátni, hogy a politika formális tényezői (pártok, választások) mellett egyre fontosabbak az informális szereplők és az informális intézmények.

Kapcsoljuk csak össze a fejünkben: a választások ma már korántsem jelentenek olyan legitimitást és stabilitást, mint akár pár évtizeddel korábban. A társadalmak egyre rosszabbul tűrik a választások eredményeit. Vagy azért, mert alig lehet kormányt alakítani (lásd Belgium, Spanyolország vagy épp Csehország példáját); vagy azért, mert túl könnyen lehet (mint Magyarországon). A pártok helyett bejelentkezik a civil társadalom, amely hovatovább nem csak a kormányon lévőket, de az ellenzékieket is le akarja váltani. De a kormányok azért sem érezhetik biztonságban magukat, merthogy a hatalomban ezerféle érdek- és lobbicsoporttal kell osztozniuk. A politika tele van tülekedő szereplőkkel, s mi ezek közül csak egynéhányat látunk, az összes többit meg a tudatunk mélyére toljuk.

Pedig illene többet tudnunk róluk. A kormány nem érheti be annyival, hogy Soros spekuláns, slussz-passz. Ennek így önmagában semmi értelme. Az ellenzék pedig helytelenül teszi, ha a politika világában nem hajlandó „meglátni” az informális politikát. A legnagyobb vesztes persze a társadalom, amely ott kuporog a számára szimpatikus irányzatok mögött, s anélkül osztja kedveltjei nézeteit, hogy alaposabban megvizsgálná azokat, és eszébe jutna kérdéseket feltenni.

Ugyanakkor az, hogy ez így van, egy mélyebben fekvő problémára is ráirányítja a figyelmünket. Nevezetesen arra, hogy Magyarország releváns politikai erői mennyire „összekapcsoltak” abban, hogy fontos dolgokat nem akarnak értelmezni. Nagyon úgy tűnik: mindkét tábor elutasítja magától az értelmezést. A mai kormányzó erők, mint a demokrácia legfőbb rosszát bélyegzik meg a „spekulatív ész” jelenlétét; a kormány mindenoldalú kritikusai pedig dacosan lehetetlenné teszik, hogy a demokráciák e szerves sajátosságáról érdemben beszéljük.

Így aztán – különböző okokból, de – együttesen állják útját annak, hogy egyáltalán föltegyünk magunknak olyan kérdéseket, hogy mi is a kapitalizmus, mi is a demokrácia, mi a kettő közötti kapcsolat, milyen szereplők is befolyásolják ténylegesen a folyamatokat, és végső soron mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Az elmaradt vita persze egyre jó. Hogy távol tartson bennünket a mai világ kulcskérdéseitől, s magába zárulva tartsa a bal- és a jobboldalt egyaránt.

Nem is tudom hirtelenjében, hogyan lehetne feltörni ezt a furcsa ódzkodást az elemi jelenségekkel való számvetéstől. Mivel régóta tanítom az informális politikát, talán az oktatás oldaláról próbálkoznék. Ha befolyásom lenne központi tantervek írására, egészen biztosan belevenném azokba az informális politikát és már gyerekkortól arra készíteném fel a diákokat, hogy a spekulációt, az informális mozgásokat ne a politikától idegen démonnak, kiirtandó valaminek tekintsék, hanem a demokratikus lét szerves részének.

Ja, és elolvastatnám velük Soros majd 30 éves könyvét a gyarlóság koráról. Ebből minden világossá válna arról, mit akar Soros, és miért került szembe vele a mai magyar kormány.

A politikai elitet pedig szerényen, de határozottan arra kérném: közös erővel ne gátolják meg, hogy a jövő nemzedékei egy kicsivel jobban értsék és kezeljék ezt a dolgot, mint mi.