Tóni hazafelé indult, mikor a Vasvári Pál utcában fejbe lőtték. Tónit nem érdekelte a politika, a lányok érdekelték meg a haverok, tudta, hogy napok óta forr a város, néha megnézte a híreket, de gondolta, csak lecseng majd a balhé. A gumilövedék homlokon találta, megrémült, megtántorodott, a szemébe csorgott a vére, futva dübögő bakancsokat hallott, tompa ütéseket érzett, majd éles fájdalmat, ahogy lenyomták a járdára és hátracsavarták a karját. Sírva kiabálta, hogy nem csinált semmit, ő csak egy járókelő. Összerugdosták, gumibottal verték, valaki ököllel ütötte a fejét, és szidalmazták közben. Könyörgött az életéért, azt hitte, meg fogják ölni. Még nem volt tizenhét éves. 

Hazugságból igazság, és viszont

Bevitték, enni-inni nem kapott, orvost nem hívtak hozzá, vécére sem akarták kiengedni, csak amikor összehányta magát: akkor viszont meg is pofozták. Tóni hajnalig haza sem telefonálhatott. Akkor az anyja jött érte, sápadtan, egy aggódva átsírt éjszaka után. Szinte kilökdösték őket a Gyorskocsi utcából.

Tóni egy rokonom fia. A mai napig nem kapott semmilyen kártérítést, bár a szülei feljelentést tettek rögtön másnap; nemsokára határozatot kaptak a nyomozás megszüntetéséről. Tóninak egy hét múlva nem volt baja, mármint fizikailag. Viszonylag szerencsés volt. Sokan szenvedtek maradandó károsodást azon az éjszakán, volt, aki a szeme világát vesztette, volt, aki az ujjait. És nagyon sokan az igazságba vetett reményüket.

Előtte pár héttel szivárgott ki a zárt körben készült hangfelvétel, amelyen Magyarország akkori miniszterelnöke többek közt azt hangsúlyozta párttársainak, hogy nem csináltak semmit négy évig, és folyamatosan („reggel, éjjel, meg este”) hazudtak a választóknak. Az „őszödi beszéd” utolsó szikra volt azoknak, akik már rég ellenszenvesnek tartották a kormányzást: tömegek vonultak utcára, és ott is maradtak, főleg Budapesten. A helyzet hamar kaotikussá vált, önjelölt (többnyire szélsőjobboldali) népvezérek adták egymásnak a színpadot a Kossuth téren, a kormány semmitmondó magyarázkodásokkal öntött olajat a tűzre.

A beszédet többen szó szerint, egyfajta lebukásként („hazugságbeszéd”) értelmezték, míg az úgynevezett baloldali-liberális értelmiség egy része „igazságbeszédnek” nevezte, és kimagasló szónoki teljesítményként méltatta. Máig sincs egyetértés arról, mi volt ez valójában, mert az egyébként egyszerű hermeneutikai műveletet egyszerűen leblokkolja a rengeteg elfogultság és előfeltevés.

Bűncselekmények pró és kontra

Néhány nap múlva a Magyar Televízió székházát megostromolta a tömeg radikális-szélsőjobboldali része, Toroczkai László uszítása nyomán. A hatósági ellenállás kapkodó, szakszerűtlen és hasztalan volt, a vízágyút is elfoglalták a tüntetők, végül a bejáratot maroknyi rendőr védte a dühös, botokkal felszerelt és kövekkel dobálózó tömeg ellen: a begőzölt ultrák a rendőrök lábát dobálták és verték a pajzs alatt. Volt, aki ezt szörnyülködve, és volt, aki lelkendezve nézte. Végül a radikálisok behatoltak a székházba. Több mint száz rendőr sérült meg.

Az „ostrom” nyilvánvalóan közönséges bűncselekmények sorozata volt, de a tüntetéssorozat résztvevői jórészt hőstettként üdvözölték. (Nyilván volt jelentősége rendőri vezetők mulasztásának is, de az erre vonatkozó jelentést titkosították).

Október 23-án délután városszerte történtek kisebb összecsapások a rendőrök és a tüntetők között (a Kossuth téren, a Deák téren és a Bazilikánál is). A Fidesz Astoriánál tartott nagygyűlésén kifejezetten békés volt a tömeg; tudom, többek közt onnan, hogy ott voltam. Viszont a Ferenciek terén állítólag dulakodás támadt a rendőrök és pár tucat ultra közt. Sokan úgy tudják: a rendőrök körében szétterjedt a hír, hogy egyik bajtársuk halálos sérülést szenvedett. Az ultrák nyomában egész rendőrhad rontott az ellenzéki pártgyűlés résztvevőire.

Van olyan elmélet, miszerint szándékosan tolták a randalírozókat az ünneplő tömegre, hogy casus bellit teremtsenek, de ez elég valószínűtlen. Mindenesetre kitört a pánik, és tartott egész éjjel. Borzalmas volt. Nem a randalírozókat emelték ki: mindenki megtámadtak az azonosítójel nélküli fegyveresek, aki az útjukba került. Nagyon sokan jártak úgy, mint Tóni, tinédzserek, decens úriemberek, idős asszonyok, fiatal lányok, bárki. Vértócsák voltak mindenfelé a járdán. Futottam én is nekivadult rendőrök elől, pedig nem csináltam semmit, csak tudósítani akartam. Burger Zsolt fotós kollégámat hátulról lőtték fejbe, nem érdekelte őket a jókora PRESS felirat a hátán. Jogellenes eszközt is használtak (ún. viperát), ill. jogellenes módon lövöldöztek (tilos a gumilövedéket fejmagasságba lőni). Az egész akció jogellenes volt, hiszen még a rendbontókkal szemben sem az a megfelelő eljárás, hogy miután földre vitték, még össze is verik őket. Nincs olyan vétek, amiért földön fekvő embert ütni-rúgni lehetne. Voltak, akik ezt szóvá tették az úgynevezett baloldalon is, de felháborodásuk nem terjedt át az oldal egészére.

Azóta is ellentmondó nézetek uralkodnak arról, mi történt aznap, miközben európai országok államfői tették tiszteletüket „Gyurcsány, takarodj!”-tól zengő Budapesten. A kormány meglehetősen cinikus közleményeket adott elfogadható magyarázat helyett, Sólyom László köztársasági elnök a szokott dodonai módján elhatárolódott.

Az egyik történet: a rendőrök hősiesen próbálták fenntartani a rendet az agresszív tömeggel szemben, akiket minden bizonnyal a Fidesz hergelt föl politikai céllal. A másik: ártatlan polgárok ezreit bántalmazták Gyurcsány utasítására a pribékek. A harmadikat, miszerint „hazafiak” csaptak össze az idegen hatalom zsoldosaival, hagyjuk meg a Kurucinfónak, meg a Bede Zsolt, illetve Toroczkai László-féle borotvált agyú seggfejeknek.

Az igazi ünneplés lehetetlensége

Tizenhárom év telt el, és nem tudjuk, ki adott konkrét utasításokat a rendőrségnek, ki és hogyan irányította a műveleteket. Demszky azt mondta, az egészet a Fidesz szervezte a háttérből, ami nyilvánvalóan abszurd, de sokan máig elhiszik. A valóság homályban maradt, több okból: a témában kutakodó jogvédők, és a sértettek képviseletét ellátók közt is sokan elfogultak és politikailag motiváltak voltak. (A TASZ munkáját Schiffer Andrással, meg pl. Bodoky Tamás tényfeltáró könyvét érdemes pozitívumként említeni, bár igazán átütő eredményt egyik sem hozott.)

A további négy esztendeig fennálló hatalom, mondjuk így, nem igazán szorgalmazta az események pártatlan hatósági vizsgálatát. Sőt, egy évvel később Gergényi rendőrkapitány kitüntetést is kapott a munkásságáért.

A 2006-os események a politikai legendárium részét képezik, nem tények állnak egymással szemben, hanem narratívák és eredetmítoszok, amiket véleményfalkák őriznek elszántan. Gyorsan cserélődő barátok vannak és ellenségek, kötelezően előírt nyelvi kódok; azonnali kirekesztés a falkából a tényként tálalt véleménytől való eltérés – vagy akár az eltérés legkisebb gyanúja – esetén. Mint minden közéleti és világnézeti kérdésben, metoo-tól a veganizmuson át a klímakatasztrófán át addig, hogy mennyire és hogyan kell örülni az ellenzék sikerének: az érdemi párbeszéd szinte lehetetlen, és nincs is rá valódi igény. Súlyosan beteg az „értelmiségi” közbeszéd.

Múlt szerdán megint egy csomó nagyfejű felsorolta a kincstári közhelyeket ötvenhatról, ki jobbról, ki balról, ki középről. Folyton ugyanabba a folyóba lépünk, mindig minden ugyanaz. Egyszer volt nem-ugyanaz, ez 2006-ban történt. És ez a nem-ugyanaz rettenetes volt: groteszk karikatúrája mindannak, amit el akartunk érni a rendszerváltozáskor. Soha nép nem ünnepelte ilyen csúfosan önmagát.

S közben mindenki az ötvenhatos hősöktől eredezteti magát, a komcsiktól a szélsőjobbosokig. Tisztelet a ritka kivételnek: senkik tátognak a pódiumokon, akikbe ötvenhat igazi hősei, akik az életüket adták a magyar szabadságért, a lábukat nem törölték volna meg. Ötvenhat hőseit kivégezték vagy bebörtönözték, a rezsim akkori meg későbbi szolgái pedig köztünk járnak, és még mindig pozíciókat gyűjtenek. Ötvenhat „öröksége” természetesen nem érdekel senkit, csak az érdekel mindenkit, ami abuzálható, kiforgatható, önigazolásra hasznosítható. Kiragadott és átszínezett jelenetekről beszélünk, és elvesztettük a kontextust, ami a valóság maga. Veszekszünk a semmin, üres absztrakciókon, de a tényekről nem tudunk szinte semmit. Ezért a múlttal nem tudunk mit kezdeni, tehát a jelennel sem, a jövővel még kevésbé. Az igazságtétel, a szembenézés folyton elmarad, a holtak temetetlenek, a sebek gyógyulatlanok.

De nem is, majd elfelejtettem: Gergényi végül szóbeli megrovást kapott a bíróságon. A többieket bizonyíték hiányában felmentették.

Tóni már harminc éves, de még mindig összerezzen, ha rendőrt lát.