Az M4 Sport holnaptól Iskolatelevízió – mondanám, s nem csupán azért, mert praktikus ötlet, hanem mert az átállás jelképezné mindazt, ami a közpénzzel eddig Magyarországon történt. Mert lehet, hogy az orbáni varázsvessző hazánkban egy csapásra bevezeti a digitális tanítást (bár a lőtereken való gyakorlati képzést ez valószínűleg nem pótolhatja), azért az elmúlt évek mulasztásaiból következik néhány akadályozó tényező. A szakemberek sorba is szedték őket:

• az elavult eszközrendszer,
• extrém terhelés alatt még nem tesztelt sávszélesség 
• a támogató elektronikus szolgáltatások és a digitális tartalom hiánya,
• a rendszergazdák, a karbantartás hiánya,
• s nem utolsó sorban iszonyúan kevés a digitális oktatásra alkalmas pedagógus.

A kormányfő maga is említi, hogy a rendszer „döcögni fog”. Fontos megemlíteni, hogy várhatóan azokon a helyeken fog leginkább döcögni, ahol krétából sincs elég.

Emlékszem gyerekkorom színes kaleidoszkópjára, amelynek pici elforgatásával teljesen más ábra és színek kerültek elő – néhány milliméter elég volt ahhoz, hogy minden megváltozzon. Sokszor éreztem úgy, hogy a kormányzat példátlan szerencséje az elmúlt tíz év, számunkra a világban minden kedvezően alakult, politikájuk igazát támasztotta alá, s még a legképtelenebb döntések sem okoztak olyan galibát, amely honfitársaink tűrőképességét próbára tette volna.

A jogállam építőkövei fokozatosan hullottak porba, de ez népszerűségükben alig mutatkozott meg. A kommunikációs céltáblák betöltötték szerepüket, a „büszke és szemérmes” magyar ember elégedetten utálhatott mindenki mást.

Most mintha rossz irányba fordult volna a kaleidoszkóp. Rémisztő színek, durva ábra került a látómezőbe, az orbáni történetmesélést kificamítja ez a robbanásszerűen terjedő vírus, amit a kormányfő először reflexszerűen a migránsok nyakába varrt, egyik kegyence pedig azonnal a háttérhatalmak diverzáns akciójának vélt.

A vírussal szembeni félelem természetrajza azonban más, mint a menekültektől való viszolygás. A lódítások, a csúsztatások már csak azért is hamarább lelepleződnek, mert bár a kór láthatatlan, minden más közvetlen közelünkben zajlik, ami felturbózza kíváncsiságunkat, reakcióinkat – nem csak lisztet és cukrot, de az információkat is vég nélkül raktározzuk. Nem lehet például kikerülni azt a felismerést, hogy a világnak, Európának csak globálisan van esélye a védekezésre, egyre-másra érkeznek azok a döntések, amelyek összekapcsolják a nemzetállamot a nagyobb egésszel, s drukkolhatunk, hogy ez sikerüljön. Nincs külön út.

Az új kórokozó természetszerűleg nem horgonyozhatott le csupán a számunkra mintaországnak tekintett Kínában, nem maradt a magyar ösztöndíjprogramban kiemelt helyet kivívó Iránban - nincs kivétel. Az már a folyton kotkodácsoló publicista szkeptikus poénja, hogy nincs tekintettel a magyar kormányzat költekezési prioritására sem, bár a sportra fordított gigantikus összegek eddig sem igazolták azt a lapos érvet, hogy a bősz stadionépítés, a világversenyek számolatlan rendezése hozzájárul az emberek fittségéhez – nem javul a magyar mortalitási mutató.

A járvány az orbáni történetbe pontosan ott vág léket, ahol a kritikák eddig is gennyedtek, régóta tekinthető „fertőzöttnek” az oktatás, az egészségügy, a tudományos élet – amit hol egy álreform, hol egy centralizálás, látszatberuházás meglebegtetése, vagy éppen a kiűzés, lefokozás, lehetetlenné tétel igyekezett a hívek körében „forradalmi hangulattal” elfogadtatni.

Ma a koronavírussal szemben pőrén áll a dadogó tájékoztatás, a felkészületlenség, szervezetlenség, s azoknak a habozás nélküli, sokadszori cserbenhagyása, akiktől mindig önzetlen áldozatot várnak, s ha ennek ellenére elégedetlenségük kiáltványokban, demonstrációkban nyilvánul meg, sértődöttek, fenyegetődznek, hatalmukat fitogtatják. A miniszterelnöknek eszébe sem jutott pénteken reggel, hogy az iskolában regiment idős (tehát veszélyeztetett) pedagógus találkozik a gyerekekkel, mint ahogy nem említett egyetlen olyan skandalumot sem, amely a szűrés, a megfelelő védőfelszerelés, protokoll hiányában dolgozni kényszerülő egészségügyi személyzet konkrét panaszaira reflektált volna.

Lóhalálában szüntettek meg fontos háttérintézményeket, zuhantak cselédsorba szakemberek az „olcsóbb állam” ígéretével, miközben statisztikák igazolják, hogy az állam egyre drágább, a Miniszterelnökség mögött meghúzódó stáb minden eddiginél népesebb.

Orbán Viktor gyakran személyesen, vagy a minisztériumain átnyúlva, kerülő úton, biztosokkal szereti megoldani a számára kiemelt problémákat, s ez magában hordozza a működés anomáliáit. Ha így is akadozik a gépezet, következik a stratégiai kiemelés, a bizottság, meg az akciócsoport, amely a köznépnek jelzi, hogy fontos az ügy, sürgető a megoldás, a bürokrácia, mint az akadékoskodás manifesztuma, elhárítva. Csakhogy az ügyek jó része idővel mégis feledésbe merül, az eredmény késik, az első kapavágások néhol múzeumi fotókként őrződnek az emlékezetben.

A ragály olyan lakmuszpapír, amely mindent láthatóvá tesz, s a villámgyors retirálást az iskolai szünet esetében hiába próbálja Orbán mindjárt tíz akciócsoporttal ellentételezni. Persze drukkolok azért, hogy a magyar laborokban egyszerre fejlesszék ki a fertőzöttek szervezetében semlegesíteni képes vírust, és magát a betegséget megelőző vakcinát, de azért az előzmények ismeretében kell némi merészség ahhoz, hogy ennek bejelentését az a kormányfő vállalja magára, aki tudományos tankjával, Palkovics Lászlóval akkora bozóttüzet okozott a szektorban, hogy máig sem győzik oltani.

Jellemző, hogy a kormányfő videóüzenetében és az innovációs tárca közleményében meg sem említődik, hogy a csapatban dolga volna a nemrég viharos körülmények között toborzott Eötvös Lóránd Kutatási Hálózatnak, amely a Magyar Tudományos Akadémiától páratlan pofátlansággal elkonfiskált intézetek gazdája, integráló ereje.

A hangzatos bejelentés a tények, a mulasztások eltakarására szolgál, de – mint majd minden orbáni kommunikációs fogás – kétfedelű.

Isten őrizzen, hogy lufinak tekintsem, leértékeljem a hazai tudományos potenciált, vagy kétségeket ébresszek az esetleges siker tekintetében. Nem akarok hosszú bekezdésekben lamentálni azon, hogy mekkora sokk érte a tudósokat a CEU kiszorításával, az alapkutatások lekezelésével, jeles kutatók távozásával, az egyetemi térfoglalással. Ideje volna azonban néhány begyakorlott hatalmi praktika, divatos politikai tétel revideálásának, mert a magyar immunháztartást nem csak a koronás vírus veszélyezteti.