1908-ban a zsidók palesztinai letelepítését segítő „Zsidó nemzeti alap” egy Bejrutban élő perzsa családtól megvásárolt kb. 3000 hektár földet a Kineret vagyis Genezáreti tó déli partjánál, majd a földet átadták 12 vállalkozó szellemű fiatalnak, akik megígérték, hogy majd megművelik. „1910 október 28-án megalapítottuk a héber munkások független települését nemzeti földünkön, egy kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélküli kollektív települést, egy kommunát” - írta egyikük naplójába. Palesztina majd Izrael első kibuca a mai napig működik Deganya, majd 1920-ban egy újabb csoport szomszédos letelepülése után, Deganya alef néven. Ám ki tudja, meddig nevezhető a település kibucnak? Ezt a közösséget is elérte a kibucokon átsöprő privatizációs hullám. Mivel az első, történelmi kibucról van szó, a kibucmozgalom zászlóshajójáról, - máig 17-en élnek az alapítók leszármazottai közül, - sorsa az érdeklődés középpontjában került Izraelben.

A mindössze 300 tagú Deganya alef a gazdag kibucok közé tartozik. A hagyományos mezőgazdasági ágazatok mellett jól menő ipari gyémánt vágószerszámokat készítő gyáruk is van, a Toolgal (www.toolgal.com). Gazdasági sikereik tették lehetővé a viszonylag zökkenőmentes privatizációt, melynek során a tagok induló pénzt kapnak saját bankszámlájukra, valamint minden kibucnyik nevére nyugdíjalapot nyitottak, ledolgozott éveiknek megfelelő összeggel. A tagok ezt 85 százalékos többséggel megszavazták, és azt is, hogy lakóházaik értékét átörökíthetik gyermekeire,. A családok ezentúl nagyjából csak magukra számíthatnak.

Az új „Deganya modell” leírását, egy 45 oldalas könyvecske tartalmazza, amely összegzi az átalakult, modernizált kibuc jövendő belső működését, szabályait.

Deganyai történetek

Deganya alef nem csak egy a kibucok közül, gazdag múltjáról tagjai számos anekdotát mesélnek. Deganyán sohasem volt gyerekház (a szülőktől elválasztott gyerekek otthona) a gyermekek mindig szüleikkel éltek. A kommunában 1915-ben megszületett első kisbaba nem volt más, mint Moshe Dayan, a későbbi félszemű honvédelmi miniszter. A kibucnak híres látogatója is akadt 1929-ben, amikor maga Albert Einstein tette ott tiszteletét a feleségével. A kíséretével megbízott hölgy lejegyezte, elsőként az érdekelte, hogy vajon mi a férfiak viszonya a nőkhöz? [Volt olyan szóbeszéd, hogy minden közös a kibucokban, beleértve a nőket is] Mire a kísérő öntudatosan felelte, hogy minden férfinak csak egy asszonya van. Einstein szabadkozott, és közölte, a matematikusok másként fogalmazzák a dolgokat, csak arra volt kíváncsi, hogy hány férfi és hány nő lakik a közösségben… Einstein felesége érdeklődött, hogy mindig mazsolával tálalják-e a makarónit, mire az ügyeletes szakács legyező mozdulatokat tett, s a „mazsolák” zümmögve elrepültek a tálról. A kibucban élt Rachel, a leghíresebb héber költőnő is. Egyszer irodalmi estet próbált szervezni a futurizmusról. Rögtön a rendezvény elején az egyik tekintélyes veterán kibucnyik megkérdezte, hogy mi a köze a futurizmusnak a gabonához? Ettől kezdve a gabonáról folyt a szó. Egyszer egy külföldi látogató megkérdezte, mit tesznek azokkal a tagokkal, akik nem akarnak dolgozni. „Nem szeretjük őket ” – volt a válasz.

Celi Kuperstein, a privatizálás egyik fő menedzselője kifejti, hogy a valóságban nem működik a kibuci elv, hogy ki-ki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesül a javakból. Az embereket motiválni kell: több munkáért kaphassanak több pénzt. Annak idején még a ruhák is közösek voltak, ki-ki csak használatra vette ki az ingét a mosodából. Azután a tagok már saját öltözetet akartak. Később lehetővé tették, hogy az otthonokban saját rádiót, hűtőszekrényt lehessen tartani. Az emberek ezentúl fizetésüknek az adó után megmaradó részével maguk rendelkeznek. De továbbra sem szeretnénk magukra hagyni a hátrányos helyzetűeket, az időseket, a betegeket.

A tagok fizetésüknek csak mintegy 40 százalékát tarthatják majd meg, mert az izraeli adókon felül kétféle kibuc-adót is kell fizetniük. Az egyik a szociális adó, amiből a gyengébb teljesítményre képesek juttatásait egészítik ki egy minimál- szintre, a másik pedig a közösségi adó, amiből működtetik közös intézményeiket, a bölcsődéket, óvodákat, az idősek otthonát, az uszodát, finanszírozzák az egyetemre járó diákok tandíját. A szülők a gyerekek ellátásáért ezentúl is csak a tényleges költségek felét fizetik, és továbbra is biztosítják a továbbtanulást minden tehetséges fiatal számára, még akkor is ha szüleiknek nem sikerült elegendő pénzt félretenni tanulmányaikra. Ami új: lesznek jelentős jövedelemkülönbségek, és ha valaki sok pénzt keres, akkor jobban fog élni. Már legalább öt éve készítik elő a változásokat, s az elmúlt esztendőben kísérleti jelleggel már az új rendszer számos elemét bevezették. A kísérlet bevált, jelentősen megnőttek a kibuc bevételei, miközben csökkentek a kiadások, mivel a tagoknak már fizetniük kell a szolgáltatásokért.

A változtatás ellen szavazó kisebbség egyik tagja, a magyar médiában is neve elhallgatását kérő tag teljesen másként vélekedik a történtekről. Szerinte a privatizáció csak úgy mehetett végbe, hogy „néhány erősebb család megvesztegette és terrorizálta a haverokat”. Ez a hangadó csoport a közösség pénzén kampányolva, fontos politikai és közigazgatási pozíciókat szerzett magának, és most nem akarnak lemondani az ezek után járó magas nyugdíjakról. Ezért inkább szétbomlasztották a kibucot. A szavazatok megvásárlása érdekében egyszeri „alkalmazkodási támogatást” is a privatizációs csomagba tettek, a tagok ledolgozott éveiktől függően kb. 100 -120 ezer sékel (4 millió forint) rendkívüli támogatást kapnak. Korrupt folyamatról van szó, amit az is jelez, hogy például a Munkapártnak fizetett adót ezentúl sem a tagok fizetik (vagy nem fizetik) saját pénzükből, hanem a vezetőség a közösből utalja át, és így megőrizheti politikai befolyását- hangzott a sajátos magyarázat.

A kibuc magyarajkú tagja, Nurit H. viszont elégedett a privatizálással, szerinte a változó világban a kibucnak is változnia kell. Ő 16 évesen, 1962-ben érkezett családjával Izraelbe, s 26 éve költözött a kibucba. Évei alapján kb. 50 ezer sékel (2 millió) forint egyszeri összegre számit az átalakulásnál. Három év múlva eléri a nyugdíjkorhatárt, és úgy gondolja, a kibucban gondtalanabbul tud majd megélni öreg napjaiban, mint ha a városban maradt volna.

A kibuc jócskán eltávolodott 100 évvel ezelőtti megalapítóinak utópisztikus álmaitól. Sokkal inkább afféle közösségi falu lesz, amelynek tagjai együtt működtetnek bizonyos intézményeket, miközben bankszámlájuk nagysága fogja meghatározni, mire telik nekik. Az egyenlősdinek örökre búcsút kell mondaniuk.

Shiri Zsuzsa/Jeruzsálem