Az 1981 óta hatalmon lévő Hoszni Mubarak elnök lemondását több oldalról is követelik, többek között saját rezsimjének soraiban is – mindenekelőtt a hadsereg egyes tagjai –, akik szerint veszélybe sodorhatja a rendszer fennmaradását, hogy nem diktálhatják Mubarak utódlásának kérdését. Számukra a demonstrációk egyaránt jelentenek veszélyt és lehetőséget is – írja Friedman, aki szerint a tüntetések kordában tartása akár ki is csúszhat a hatalom kezei közül, és ez a jelenlegi rezsim bukásához vezethet, viszont egy másik forgatókönyv szerint a felkelés elég lehet Mubarak lemondásának kikényszerítéséhez és a jelenlegi rezsim fennmaradását biztosító utód – például a nemrégiben alelnöknek kinevezett Omar Szulejmán egykori hírszerzőfőnök – megválasztásához. Ez nem azt jelenti, hogy a rezsim tagjai elősegítették a demonstrációkat, de egyes tagjai mindenesetre lehetőséget láttak bennük – teszi hozzá a szakértő.

Maguk a demonstrálók erősen megosztottak, és mindeddig nem voltak képesek olyan tömegmozgalmat létrehozni, amely például az iráni sah uralmát döntötte meg 1979-ben. Ennél is fontosabb, hogy a tüntetők egy emberként ítélik el Mubarak személyét, és nagyrészt a jelenlegi rezsimet is, de ezen túl mélységesen megosztottak – írja Friedman. A nyugati média olvasata szerint az egyiptomi felkelés célja egy nyugati típusú liberális demokrácia kiharcolása, sokan valóban ezt követelik, ám nem egyértelmű, miért mozdultak meg az egyiptomi parasztok, munkások és kereskedők tömegei is – veti fel a kérdést a Stratfor alapítója, aki szerint e csoportok érdekei a liberális demokrácia helyett sokkal inkább a gazdaság állapotával kapcsolatosak.

Meddig tartanak ki?

MTI/EPA

Az egyiptomi elnökkel szemben álló csoportok között George Friedman kiemeli a Muzulmán Testvériséget, amely a megfigyelők jelenlegi konszenzusa szerint már nem egy radikális mozgalom, és túl gyenge ahhoz, hogy befolyásolja a forradalmat. Ez lehetséges, de nem egyértelmű – írja a szakértő, aki hozzáteszi, a Muzulmán Testvériségen belül is több tábor működik, némelyik viszont Mubarak elnyomása miatt eddig kevésbé volt látható és hallható. Ezért azt sem tudni, ki emelkedhet fel, ha Mubarak elbukik. Hiba lenne gyengeségnek vélni a Muzulmán Testvériség óvatosságát, amelyre úgy is lehet tekinteni, hogy mindeddig elhallgatták valódi álláspontjukat, és csak a Mubarak utódlása által létrejövő megfelelő pillanatra vártak. „Azt gyanítom, hogy a Muzulmán Testvériségnek nagyobb lehet a potenciális befolyása az egyiptomi tömegek körében, mint a nyugati orientációjú demonstrálóknak vagy Mohammed el-Baradeinek, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség egykori irányítójának, aki egyre inkább a vezetőjükké avanzsál” – teszi hozzá az elemző.

A jelenlegi eseményeknek négy lehetséges eredménye lehet – véli George Friedman. Az első, hogy fennmarad a rezsim. Mubarak stabilizálhatja a helyzetet, vagy ami ennél is valószínűbb, hogy egy másik magas rangú katonai vezető veszi át a helyét a megfelelő átmeneti időszak után. A jelenlegi rendszer fennmaradásán belül egy másik lehetőség, hogy a tábornokok puccsot hajtanak végre a hadseregben. A második lehetséges forgatókönyv, hogy a demonstrálók választásokat kényszerítenek ki, amelyben El-Baradeit – vagy egy hozzá hasonló vezetőt – választanak meg, akivel az ország elindulhat a demokráciához vezető úton. A harmadik lehetőség, hogy a tüntetők által kikényszerített választásokon a Muzulmán Testvériség győz, amely iszlámista programot valósít meg. A negyedik verzió szerint az ország káoszba süllyed – ehhez egy olyan választási eredmény vezethet, amelynek nincs egyértelmű győztese. „Ha muszáj lenne választanom ezek közül, az ellenzék gyengesége és megosztottsága miatt arra fogadnék, hogy a rendszer stabilizálódik és Mubarak távozik. De ez csak találgatás, nem előrejelzés” – írta a Stratfor vezetője.

El-Baradei a tüntetők között

MTI/EPA

Nem mindegyik forgatókönyv jelenthet nagy változásokat a világ számára – teszi hozzá az elemző. Szerinte a szélsőséges iszlámisták új erőre kaphatnak, ha Egyiptom radikalizálódik, viszont ezt nem nézné jó szemmel a radikális iszlámizmus új központja, Irán, amely ebben a helyzetben versenytársat láthat Egyiptomban – kivéve akkor, ha Irán szövetségese lesz. Az Egyesült Államoknak viszont egy iszlámista Egyiptom – amely korábban az egyik első államként írt alá békeszerződést Izraellel – stratégiai katasztrófát jelentene. Ha ez a forgatókönyv valósulna meg, a nagy vesztes Izrael lenne, amely szinte egész védelmét az egyiptomi békeszerződésre alapozta. A Sínai-félsziget demilitarizációjával Izrael nemcsak a zsidó állam déli határai kerültek biztonságba, de már nem volt veszélyben az ország léte sem.