Ha igaz, amit a kormány illetékesei állítanak, és tényleg nem számítottak arra, hogy Azerbajdzsánban szabadon engedik a Magyarországon életfogytiglanra ítélt Ramil Safarovot, akkor feltehetően arról sem volt sok fogalmuk, miféle parázsló konfliktusba tenyerelhetnek bele egy ilyen lépéssel. De meglehet, az örményekkel rokonszenvezők sem ismerik azt a véres, kölcsönös atrocitásokkal terhelt konfliktust, mely a mai napig mérgezi Azerbajdzsán és Örményország viszonyát.

Nos, ha a szovjet blokk széthullásakor Erdély kikiáltotta volna a függetlenségét, aztán saját székely-magyar milíciája - a magyar honvédség által támogatva - kiverte volna területéről a bevonuló románokat, még egy kis darabot el is hódítva a román területekből, majd létrejött volna egy szakadár állam, amit hivatalosan Romániának ismer el mindenki, de a magyar hadsereg tartja megszállva, és a konfliktust a magyar és a román lakosság kölcsönös elüldözése követte volna, akkor az történt volna, mint ami az örmények és az azeriek közt zajló konfliktusban megtörtént.

Ennek a mai napig lezáratlan konfliktusnak az oka Hegyi-Karabah, egy kicsi, 4400 négyzetkilométer területű lejtő a Kis-Kaukázus hegyláncának oldalán, Azerbajdzsán és Örményország között. Az Erdély-hasonlat annyiban sántít, hogy Hegyi-Karabah, az ezen a vidéken igen gyorsan változó államalakultatok közül csak a korai századokban volt egy terület az akkor éppen létező Örmény Királysággal. Ettől függetlenül mind a kultúrája, mind a lakossága alapján az örmény kultúrkörhöz tartozott.

A Kaukázus mai napig tartó tragédiája, hogy az egymást keresztbe-kasul átszelő etnikai és politikai határok okozta folyamatos feszültségeket az itt fennhatóságot szerző világbirodalmak sosem számolták fel, csak elfojtották. Fennhatóságuk megszűnése után pedig rendre újra elszabadultak az indulatok. Ez történt a Szovjetunió felbomlása után is. A Hegyi-Karabah és a két ex- tagköztársaság, Örményország és Azerbajdzsán konfliktusa csupán egy a volt szovjet területeken létrejött szakadár országocskák, volt tagköztársaságok és Oroszország etnikai és vallási problémákkal súlyosbított, véres helyi háborúiból. Ott van még a grúz-abház-oszét, a csecsen, a dagesztáni vagy ingusföldi konfliktus, és megannyi más.

Nem ma kezdték

Az örmény-azeri konfliktusnak is volt már előzménye, a világbirodalmak eggyel korábbi széthullásakor. Az orosz cári birodalom és az oszmán birodalom szétesése után függetlenségüket kikiáltó örmények, azeriek és grúzok egyszer már háborúztak egymással a vitatott területekért, köztük Hegyi-Karabahért. A kérdést azonban a rövid ideig független országokat meghódító szovjetek, személyesen Sztálin felülről oldotta meg. Az államokból tagköztársaságok lettek, Hegyi-Karabah pedig autonóm tartomány, de az azeri szovjet tagköztársaság részeként.

Hegyi-karabahi katonák. A szakadár állam az örmények mellett saját haderővel is védi határait.

AP / Karen Minasian

A karabahiak már a szovjet időkben lázadoztak a sorsuk ellen. A szovjet éra vége felé, 1988-ban a nemzeti szeparatista mozgalmak újra utcára vonultak, ekkor még az Örményországgal való egyesülésért. Az emberéleteket követelő konfliktusok már ekkor megkezdődtek, ellenben a következő évben a Szovjetunió legfelsőbb tanácsa alkotmányellenesnek nyilvánította a karabahiak és örmények által kikiáltott egyesült Örményországot.

A következő fordulóban, 1991-ben Hegyi-Karabah már önálló országnak kiáltotta ki magát, miután a helyiek– az akkor még a terület mintegy negyedét adó azeri kisebbség bojkottja mellett – népszavazáson szavazták meg ezt. Ugyanebben az évben Azerbajdzsán és Örményország is kikiáltotta a saját függetlenségét, majd a következő évtől teljes gőzzel vetették be magukat a harcokba.

A tagállamok függetlenedése előtti időszakban a szovjetek az azerieknek kedvező status quo-t támogatták, azonban a függetlenség után átálltak az örmények oldalára. Eközben a szomszédos Csecsenföldről és Afganisztánból jöttek harcosok, köztük a posztszovjet harcterek hírhedt hadurai – Samil Baszajev, Gulbuddin Hekmatjar – az azeriek támogatására.

Egyből a fegyverhez kapnak

Az 1994-ig tartó háború az örmény-karabahi koalíció győzelmével ért véget. Nemcsak Hegyi-Karabahból szorították ki az azerieket, hanem ezen túli területeket is elhódítottak. A háború harmincezer áldozatának túlnyomó része az azeriek közül került ki. A felek egyik oldalon sem kímélték a civileket, a zavargások és fegyveres harcok során ugyanúgy sor került örmények elleni pogromokra Bakuban, mint azeri civilek lemészárlására és otthonaik elpusztítására. A harcok folyományaként Hegyi-Karabahból és Örményországból elmenekültek az azeriek, Azerbajdzsánból pedig az ott élő örmények. A Human Rights Watch emberi jogi szervezet mindkét felet megvádolta a civilekkel szembeni katonai akciókkal. A leghírhedtebb mészárlás 1992 február 26-án történt, mikor Khojaly falu elfoglalása után az örmény harcosok tüzet nyitottak a korábban szabad elvonulást kapó azeri civilek és katonák menetoszlopára.

Tüntető azeriek. Vágynak a visszavágóra.

AP / Ilkin Huseynov

1994-ben amúgy nem lett vége a harcoknak, csupán tűzszünetet kötöttek a küzdő felek, amit a mai napig rendre megsértenek mindkét részről. Hegyi-Karabah megőrizte kvázi függetlenségét, amit saját hadereje mellett az örmény hadsereg biztosít, de a nemzetközi politikában nem nagyon ismer el senki. Oroszország továbbra is Örményország pártján áll, Azerbajdzsán pedig is fenntartja igényét a karabahi területre.

Azerbajdzsán és Örményország között zárva a határ, a két ország kül- és belpolitikájában pedig a mai napig vezető szerepe van a konfliktusnak és az egymás iránti gyűlöletnek. Így nem meglepő az sem, hogy a Safarov kiadatása után Alijev azeri elnök egyből Hegyi-Karabah visszafoglalásáról kezdett el beszélni, míg az örmény haderőnél készültséget rendeltek el. A kiadatást követő napokban több hír is érkezett határincidensekről.

AZ EBESZ Minszki Csoport nevű szervezete, amerikai-francia és orosz társelnökséggel a fegyverszünet óta vezet béketárgyalásokat a két fél között, egyelőre nem sok sikerrel. A két ország konfliktusának nemzetközi pikantériája, hogy a NATO partnereiként ugyanazokban a békemissziókban – Afganisztánban, Irakban – vettek részt fegyveres kontingesekkel. NATO-partnerségi program volt az a budapesti továbbképzés is, ahol a most Azerbajdzsánnak kiadott Ramil Safarov 2004-ben meggyilkolta örmény katonatársát, Gurgen Margarjánt.

További cikkeink a témában itt olvashatóak