Az Obama-álmot úgy tűnik, hogy a toronymagas államadósság és az alig javuló foglalkoztatottság sem durrantotta ki. Pedig négy éve a republikánusokat jogosan dühíthette az az Obamának szóló megelőlegezett rajongás, amire aztán a kínosan korán jött Béke Nobel-díj még rá is tett egy lapáttal. És jogosan érezhetik ma is, hogy a világ igazságtalanul Obama-drukker, amikor októberben egy nemzetközi felmérés Franciaországtól Dél-Koreáig 50-70 százalékos támogatottságot mutatott ki az elnök javára, bizonyítva, hogy a fél világ rühelli a republikánusokat.

De innen nézve nehéz is szimpatikusnak találni egy olyan pártot, amelynek legfontosabb tulajdonsága még ma is a makacs önteltség. A baloldali európai értelmiségi minden finnyás előítéletével felszerelkezve érkeztem meg a nyáron Amerikába, de éppen ezért szent célomul tűztem ki, hogy Ohiótól Texasig csak republikánusokkal fogok szóba állni. És ha ez nem is mindig sikerült, talán valamit megértettem a republikánus néplélekből. Értem az öngondoskodás és a vállalkozás ethoszát. Elfogadtam, hogy egy kontinensméretű ország lakóitól nem feltétlenül lehet elvárni azt a típusú nyitottságot, amibe a soknemzetiségű Európában beleszületünk. És bár kiráz a hideg a fegyverkultusztól, valamint nehéz benyelnem az abortuszellenességet, mégsem gondolom, hogy minden republikánus vérszomjas nőgyűlölő vadbarom lenne.

De pont annyira idegesít a keleti-parti demokraták kritikátlan elvakultsága is, mint az Orbánfób Gyurcsányisták, és a Gyurcsányfób Orbánisták. A szűklátókörűség, a szelektív memória, a kettős mérce veszélyes dolgok, bármelyik oldalról jöjjenek.

Mégis azt gondolom, hogy Mitt Romney azért igen karcsú választás volt. Értem én, hogy a republikánusok szerint csak egy ügyes üzletember tudná megmenteni az amerikai gazdaságot, de ne legyen már minden, az igazságosság irányába mutató intézkedésre rásütve a kommunista billog. És nem ártana valami kulturális minimum sem, hogy kit vesznek fel a republikánus pártba. Menthetők a véleménykülönbségek, menthetők a vallásviták, de megbocsáthatatlanok a Todd Akin-féle sötét középkort idéző elszólások és a 47%-os beszédből áradó tömény megvetés.

Ma újra bebizonyosodott, hogy Barack Obama kitűnő politikus. Ugyan szakpolitikai kérdésekben hibákat, sőt, talán óriási hibákat követett el, ám elképesztő karizmával képes elhitetni a világgal, hogy annak csakis rá van szüksége. Nem tudom, hogy Obama valóban egy okos, sármos, kedves és nyitott pasas-e, de ameddig mindezt elhiszem róla, szinte mindegy is. És ebbe a liberális idealizmust machiavellista szövegekkel leköpködő republikánusok aligha köthetnek bele.

Az elszabadult Iránnal, a mindig forrponton lévő Közel-Kelettel, és a gazdasági gyorsvonatként robogó Kínával a Nyugatnak nagyobb szüksége van most egy erős Amerikára, mint valaha. De nem egy múlt századi Amerikára, amely csak a nyers erő buta szavát ismeri. Lejárt a béketeremtő háborúk kora, hiszen minden ledobott bombára, minden fegyveres beavatkozásra tíz terrorcselekmény a megtorlás. Egy agyonhuzalozott globális világban békét és együttműködést csak finomhangolással lehet építeni.

Washingtoni idő szerint hajnali 1-kor Mitt Romney tiszteletreméltó beszédben ismerte el a vereségét. De nem csak a teljesítménye iránti tiszteletadásból nem triumfálok teli pofával. Hanem azért, mert én is jobban örülnék, ha nem két, pártnak álcázott korporáció versenyéről szólna az amerikai választási kampány, amely idén újabb rekordot döntve 6 milliárd dolláros biznisszé nőtte ki magát, és ha a két nagy párton kívül másoknak is lenne esélyük, hogy Gary Johnson libertáriánus, és főleg Jill Stein zöldpárti politikusokról ne csak szent őrültekként, hanem esélyes jelöltekként beszélhessünk.

Minden be nem teljesített túlzott elvárás ellenére Barack Obama rászolgált arra, hogy még négy évet kapjon nagy műve befejezéséhez. És ha ebben a második, és egyben utolsó ciklusban elég bátor lesz, most bevállalhatja azokat népszerűtlen lépéseket is, amiket az újraválasztási kényszerre hivatkozva eddig elodázhatott. És akkor felnőhet ahhoz a képhez, amit már négy éve megelőlegezett neki a világ. Én drukkolok, hogy sikerüljön neki.

Addig pedig csendben örülök.