Stefano Bottoni tanulmánya kétrészes, az elsőt a Magyar Kisebbség című folyóiratban már publikálták. Ebben Mikó Imre korai politikai karrierjét, majd a kommunista fordulat utáni hányattatásait vázolja a szerző egészen a hetvenes évekig.

A jogi doktorátus megszerzése után Mikó Imrének a harmincas évek végén több közéleti funkciója is volt: ő vezette az Országos Magyar Párt bukaresti irodáját, a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatát, valamint főtitkára volt a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának.

A második bécsi döntés után országgyűlési képviselő lett Budapesten, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és meghatározó háttérembere. Ebben az időszakban jó viszonyt ápolt számos baloldali értelmiségivel. Ekkor írta máig alapvető jog- és kisebbségtörténeti vonatkozású műveit: a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig”, valamint „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című doktori értekezését.

Az Erdélybe bevonuló szovjet csapatok 1944 októberében elhurcolták Kolozsvárról. Négy évet töltött orosz fogságban, megtanult oroszul, majd Kolozsvárra hazatérve az államosított Unitárius Gimnáziumban tanított orosz nyelvet és irodalmat.

Bottoni szerint Mikó remegő írása is arra enged következtetni, hogy első alkalommal rendkívül erős pszichikai kényszer alatt szervezték be a politikust. Jelentéseiben önkritikát gyakorolt, de ismerősei 1944-1948 utáni tevékenységéről csak általános szinten volt hajlandó jelenteni, és ezt tartótisztjei többször is kifogásolták.

Mikót 1958-ban, a magyar forradalmat követő tisztogatási hullámban megbízhatatlannak nyilvánították, és a tanügyből eltávolították. Raktári munkásként dolgozott a megyei könyvterjesztő vállalatnál, majd egyetemi jegyzeteket árult egy kis boltban.

Közírói tevékenységét csak a hatvanas évek második felében, a Ceauşescu-rendszer első éveiben folytathatta, megválasztották az Unitárius Egyház főgondnokává is. Rehabilitációja 1970-ben zárul le, amikor a nemzetiségi irodalom kiadásáért felelő kiadó, a Kriterion lektoraként dolgozhatott 1976-os nyugdíjba vonulásáig.

A Securitate harminc év alatt több mint kétezer oldalt, körülbelül tízkötetnyi iratanyagot „termelt” Mikó Imréről és szűk környezetéről. A dokumentumok nagy része úgynevezett „követési dossziéból” származik, ahová a Mikó Imrére vonatkozó adatokat, hálózati jelentéseket és az operatív játszmákat összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja adja.

Mivel az 1950-es és az 1970-es években a belügyi szervek egyszerre forrásnak és célszemélynek tekintik Mikó Imrét, a két iratcsomó között meglehetősen sok a tartalmi átfedés – írja Bottoni. A Securitate egészen 1976-ig informálódott róla.

Stefano Bottoni tanulmányának következő részét várhatóan év végéig publikálja a Magyar Kisebbség. Jövő tavaszra kétrészes dokumentumfilmet is készítenek Mikó Imre életéről, Domokos János rendezésében. A stáb Mikó Imrét ismerő személyeket keres, valamint a vele kapcsolatos fotókat vagy Super 8-as felvételeket – írja a Transindex.