Més que un club, azaz több mint egy klub. Az FC Barcelona hivatalosnak tekinthető jelmondata mindent elmond a klubnak a világon szinte egyedülálló társadalmi-politikai beágyazottságáról (talán csak a baszk Athletic Bilbaoé fogható hozzá). Az először még a Franco-diktatúra idején, 1968-ban, a nyíltan katalán töltetű politikát folytató Narcis de Carreras klubelnöki beiktatási beszédében felbukkant mondatot később többször is betiltották. A Barcelona – amely amúgy az 1929-ben első ízben országosan kiírt spanyol focibajnokságot megnyerte – viszont Spanyolország-szerte a demokrácia és a decentralizáció szimbóluma lett.

Az FC Barcelona nagyjából megalakulása, 1899 november vége óta valóban

több mint egy sportklub, a Barçában játszani, tagnak lenni nem egyszerű sportolói, szurkolói attitűd, hanem politikai, nemzetiségi állásfoglalás is.

A Barça jelképezi a katalán függetlenségi törekvéseket, hol erőteljesebben, hol visszafogottabban.

Katalán zászlóerdő a Barcelona meccsén 2015 szeptemberében

AFP / Cesar Manso

A Barcelona kis túlzással viharban született, a futball a a modern katalán nacionalizmus elterjedésével egy időben jelent meg a katalán területeken, és szinte nyomban a spanyoltól elkülönülő katalán nemzeti identitás szimbóluma lett – írja Győri Szabó Róbert kisebbség- és focikutató az FC Katalónia című, pár hete megjelent könyvében. A szerző részletesen bemutatja, hogy a Barça mennyire összefonódik a katalán függetlenség ügyével, hogy mekkora a politikai forrongás arrafelé mostanában, követhetik-e ezeket korszakos, történelmi változások.

A klubot érdekes módon

egy Barcelonában élő svájci üzletember, Hans Kamper alapította,

de ez csak első látásra tűnik extrémnek. Barcelona ugyanis jelentős kereskedővárosként mindig is “átjáróház” üzemmódban működött, rengeteg külföldi fordult meg és telepedett le a városban.

Kamper története akár szimbolikusnak is tekinthető, éppúgy katalánistává vált – sőt, nevét is Joan Gamperre katalánosította –, éppúgy a városban telepedett le, mint sok évtizeddel később a Barça több aranykorát előbb játékosként, majd edzőként is jegyző nemrég elhunyt holland zseni, Johan Cruyff, aki 1974-ben született fiának katalán nevet (Jordi is focista lett, játszott a Barcelonában és a katalán válogatottban is, valamint az Alex Ferguson edzette Manchester Unteddel BL-t is nyert 1998-ban) adott – anyakönyvezni Hollandiába vitte –, ezzel is demonstrálva elkötelezettségét és fricskát mutatva a diktatúrának.

A klubot Gamper tette a katalánizmus szimbólumává, ő egészítette ki az eredeti célt, a sporttevékenységet a katalánizmus támogatásával. A Barça ettől kezdve – változó intenzitással – folyamatosan részt vesz a katalán nemzeti identitás védelmében, a tartomány jogaiért folyó küzdelemben.

Az 1975-ig tartó Franco-diktatúra korát különösen megszenvedte a klub, hiszen a polgárháborúban Katalónia, Barcelona a végsőkig kitartott a köztársaságiak mellett. Amikor Franco csapatai elfoglalták Barcelonát, a kiiktatandó szervezetek listáján a kommunisták, az anarchisták és a szeparatisták után az FC Barcelona következett.

Minden nemzeti jelképet betiltottak, a katalán nyelvet is, egyedül a szurkolás maradt a katalánoknak ebben az időszakban. Amikor a szurkolók a mérkőzéseken katalánul Visca el Barcelonát kiáltottak, mindeni tudta, hogy ezzel azt fejezik ki: Visca Catalunya! Hajrá Katalónia!

Johan Cruyff a bal oldalon, mellette a perui Sotil, jobbra pedig Johan Neeskens, a másik holland ász Camp Nou stadionban 1974 augusztusában

AFP

A ma ismert Barcát a totális futball máig legnagyobb világsztárja, Cruyff “csinálta meg”, vele érte el az első BL-győzelmét. A 2000-es évek első felének aranykorát már edzőként jegyző “mélykatalán” Josep Guardiola az ő kulcsjátékosa és tanítványa volt. Mindketten minden elképzelhető helyzetben és fórumon hangoztatták katalánságukat, mindketten élesen kiálltak Katalónia függetlensége mellett.

A Barcelona katalánsága különös súlyt kapott a máig nagy ellenfél Real Madrid 1902-es létrejöttével, majd felfutásával.

A Real Madrid által – különösen 1939-től, a Franco-diktatúra kezdetétől – képviselt központosító törekvésekkel, a spanyolsággal szembeni kiállást képviselve a klub a katalánok, Katalónia jelképévé vált.

A két klub viszonya 1943-ban egy kupaelődöntőben romlott meg véglegesen és mind a mai napig visszafordíthatatlanul: a 3:0-ás Barça-győzelemmel végződött odavágó után a Franco-rendszer kirakatcsapata minden létező – ám legkevésbé sem szabályos – eszközzel támogatva botrányos meccsen 11:1-re ütötte ki a katalánokat. Innentől kezdve hol intenzívebb, hol moderáltabb háború folyik a két klub között, leginkább a klubvezetők és a szurkolótáborok között, és csak ritkábban – igaz, akkor kemény epizódokkal tarkítva – a játékosok között.

A spanyol demokrácia korszakában – Franco után – valamelyest enyhült a két klub közötti feszültség, a Real lényegesen kevesebb központi támogatást kapott, a katalán klub pedig nemzetközi szinten is elkezdett nagyokat nyerni és felzárkózott a BL-, illetve BEK-csúcstartó madridiak mellé.

Ezzel együtt sem váltott barátira a kapcsolat közöttük, az egyikből – jellemzően a katalánoktól a Realhoz – igazoló focistákat továbbra is árulónak tartották, közülük többen is tartózkodtak attól, hogy pályára lépjenek a Camp Nouban. Főleg a portugál Luis Figo és a dán Michael Laudrup szenvedett sokat ettől.

A Barcelona jelentősége, ha lehet, még nőtt a katalánizmusban, annak ellenére, hogy Joan Laporta elkötelezett katalánista elnökségét Sandro Rosell és Josep Bartomeu jóval mérsékeltebb időszaka követte.

A Camp Nou stadion Barcelonában

AFP / Anadolu Agency / Senhan Bolelli

Bár a csapat több játékosának katalán elkötelezettsége kétségtelen, világossá vált klub vezetése előtt is, hogy Katalónia függetlensége súlyos kérdéseket vetne fel a klub életében is. Melyik bajnokságban játszana például a Barcelona és az Espanyol, a tartomány két élcsapata? A spanyolban? De akkor milyen lenne az önálló katalán bajnokság? Megszűnnének az El Clásicók? De akkor mi lenne az ezekhez kapcsolódó több napos fesztiválokkal? Esetleg a francia bajnokságba igazolna a Barça? 

Ezek a kérdések hamarosan ismét aktuálissá válhatnak, mert a katalán tartomány parlamentje 2017 szeptemberére népszavazást írt ki a függetlenségről. A referendum megtartását a spanyol kormány minden eszközzel igyekszik ugyan megakadályozni, az alkotmánybíróság pedig – igaz, egyelőre "csak" ideiglenesen – felfüggesztette a népszavazást, valamint jóváhagyta, hogy eljárást indítsanak a katalán törvényhozás elnöke ellen, szóval a játszma kimenetele – benne a Barcelona sorsával – egyelőre ismeretlen.