Trump temetné az Európai Uniót (a NATO-val együtt), kampánystábja rendre azt tudakolta Európában: mikor s hogyan esik szét a szervezet a Brexit után. Igaz, addig csak Nigel Farage bohóctréfáiból ismerték az európai helyzetet. Theresa May most elmagyarázta Philadelphiában és Washingtonban, hogy az EU partnerként is fontos és hatalmas, a NATO-ra pedig erősen szükség lesz, Oroszországra is tekintettel. Orbán Viktor tapsolt Trump győzelmének, az EU-ról pedig újabb látleletet publikált. Ám a legfrissebb cikke és előadása inkább a vágyait tükrözi, semmint a realitást. A hamis diagnózisokból téves terápia következik, aminek naponta vagyunk tanúi.

Az EU márciusban lesz 60 éves, a jeles fordulót jó lenne őszinte kritikával ünnepelni. Az unió nagyra nőtt és éppen a saját sikere nyomja agyon. Hat fejlett nyugat-európai állam három ágazatban – kereskedelem, mezőgazdaság, szállítás – kezdett újfajta közös kormányzást. Ez oly eredményesnek és vonzónak bizonyult, hogy ma 28 ország mintegy 20 területen folytat szervezett együttműködést. Az alapmátrix a 6x3=18 méretről a lepedőnyi terjedelmű 28x20=560-ra nőtt. Ráadásul a sokféle ágazatban különböző szintű hatáskörök keretezik a közös akciókat: a teljes uniós kompetenciáktól a tisztán tagállami cselekvésig öt fő fokozaton. Minél szélesebb lett a rendszer, annál nehezebben kormányozható. A gyakorlat ezért is húz vissza a kormányközi együttműködés felé, ahol a tagállam az úr. Nyoma sincs már a hajdani föderalista álmoknak, a „nemzetekfölötti” intézmények gyöngék és kockázatmentesek, minden fontos ügyben a kormányfők csúcsértekezletei döntenek. Ezt annak kellene a legjobban tudnia, aki maga is ott ül.

A nemzetállamokat két adujuk tartotta hatalmi pozícióban: ők a politikai legitimáció forrásai, és ők rendelkeznek a költségvetési eszközök felett. Az uniós intézményekben – választott, küldött vagy kinevezett tisztségekben – is a tagállamok polgárai ülnek, hazulról jöttek és oda térnek vissza (mint Martin Schulz a német belpolitikába). Ezért figyelmesen követik és szolgálják a tagállami érdekeket. Esélyt az olyan akció kap, ami többségi támogatást szerez. Ez tükrözi európai szinten az „emberek” többségének akaratát. Az ütközések az uniós és a tagállami szint között rendszerint lépéshibából származnak. A menekültkvóta jó példa arra, hogy a buzgó Bizottság a politikai egyezség megszületése előtt tett le az asztalra egy Excell-táblázatot. Ennek még nem volt itt az ideje, úgy is járt a javaslat. A technikai megoldások, vagy a szabályok szövegezése nem előzhetik meg a politikai akarat megszületését.

Tény, hogy az unió közösnek mondott külpolitikája is repedezett, ami válsághelyzetekben jobban látható. Ennek fő oka, hogy a tagállamok a nemzetközi terepen különösen kényesek a konkurenciára. Inkább rohangál 28 kormányfő, vagy külügyminiszter szanaszét a világban külön-külön, mintsem hogy egyetlen küldöttre bíznák közös érdekeik képviseletét. A külügyi „közös képviselő” tisztjére mindeddig diplomáciai gyakorlat és személyes súly nélküli, jelképes személyeket állítottak, rutinos tagállami politikusok helyett. A realitás azt diktálná, hogy mesterséges struktúrák helyett a legnagyobb tagországok tekintélyes vezetőit kérjük fel közös küldetések végrehajtására erős mandátum alapján. Kritikus helyzetekben – pl. Irán, Ukrajna – valójában ez is történt.

Az EU súlyánál fogva lehetne ugyan a világ – egyik – vezető hatalma, de ehhez túlságosan sokféle szuverén országot egyesít, belső eljárásai pedig messzemenően demokratikusak Maga sem rendelkezik ilyen fajta vezetővel, motorja kezdettől fogva a német-francia tandem, amely az idei választások után új, vagy megújult kormányokkal fogja meghatározni a további közös célokat.

Drámai fordulatot jelez a Brexit. Évtizedeken át az EU egyre csak nőtt az újabb belépések nyomán, most először az ellenkezője történik. A hideg zuhany remélhetőleg sokakat felébreszt. Az „angol beteg” esete látványosan mutatja, hogy a kiszakadásnak nagy az ára. A válás mámora a visszanyert szabadság érzetét sugallja, ám a szingli élet tele van buktatókkal. Az angol EU-nagykövet, Sir Ivan Rogers lemondása jelezte a következő tárgyalások sötét kilátásait a szigetország számára. A beígért amerikai-angol szabad kereskedelem jó kezdet lehet, ám London erről sem tud tárgyalni, amíg a Brexit le nem zárul és az összes részlet nem tisztázódik.

Az angolok nélkül az EU várhatóan megkönnyebbül és a centrum még szorosabban összezár. A francia és a német választások után talán a megújulásra is nyitottabb lesz. Ebbe Schengen és a menekültügy közös kezelése ugyanúgy beletartozik, mint a közös költségvetés várható reformja. Az irányt a tagállamok többsége fogja meghatározni. Aki nem tartozik közéjük, az könnyen kimarad vagy lemarad, azután szidhatja kedvére a „kettős mércét” vagy magát az EU-t.