Egy nappal a történelmi jelentőségű esemény előtt Podgorica utcáin nem sok jel utalt arra, hogy másnap kihirdetik az ország teljes jogú NATO tagságát. Nyolc hónappal ezelőtt, a parlamenti választás kampányában még rengeteg NATO-zászlót lehetett látni (hagyományosat, vagy vastag piros festékkel áthúzottat, függően a kommunikálni kívánt üzenettől), a montenegrói nemzeti lobogók erdeiről nem is beszélve. Most csak az óvárost a modern üzleti városrésszel, a Preko Morače kerülettel összekötő sugárút egyes részei felett van keresztbe kifeszítve néhány kisméretű, ványadt állami lobogó. 

Pedig a Jugoszlávia szétesése óta, lassan három évtizede folyamatosan kormányzó DPS (Szocialisták Demokrata Pártja), élén Milo Djukanović-csal akár ünnepelhetné is politikai teljesítményét, hogy miután 11 éve sikeres népszavazáson független államá vált Montenegró, most az euroatlanti csatlakozás egyik legfontosabb állomását is kipipálta. Csakhogy a szokatlanul felgyorsuló csatlakozási folyamatot nem elsősorban Montenegró kiváló teljesítménye pörgette fel, sokkal inkább a helyiek feje fölött zajló nagyhatalmi rivalizálás, amihez Podgorica maximum asszisztálni tudott.

Népszavazás nélkül

A NATO-tagságnak nem feltétele, hogy a jelölt ország szavazói explicite is kifejezzék, hogy egyetértenek vele, így a montenegrói kormány a döntést - mindvégig az alkotmányra hivatkozva - egyszerű parlamenti többséggel hozta meg. Ha népszavazásra kerül sor, könnyen lehetett volna blama a dologból: friss közvélemény-kutatások szerint a NATO-tagság támogatottsága igencsak billeg az 50% körül.

Dusko Markovic montenegrói kormányfő (az alsó sorban jobbra) a május 25-i brüsszeli NATO-csúcson már részt vett.

EMMANUEL DUNAND / AFP

Montenegró meghívását nem az motiválta, hogy a 620 ezres miniállam minihadseregének csatlakozása és mini GDP-jének 2 százalékos befizetése után mennyivel nő a NATO csapásmérő ereje. Sokkal inkább az gondolkoztathatta el a NATO parancsnokait, hogy néhány éve Moszkva nagyvonalú ajánlatot tett: akár 3 milliárd dollárt is fizetne, ha flottájának egy-két hajócskáját montenegrói kikötőkben horgonyozhatná, Podgorica pedig épp eleget várt ki a nemleges válasszal, konkrétan három hónapot, hogy azt a brüsszeli főhadiszálláson is észrevegyék.

Na de szeretik-e a montenegróiak az oroszokat?

A montenegrói-orosz barátság, ami még Nagy Péter orosz cár idejétől datálódik, egészen a közelmúltig sziklaszilárd volt. A nagy törést Oleg Gyeripaszka címzetes orosz oligarcha okozta, aki Montenegró legnagyobb vállalatát, a podgoricai alumínium kombinátot, a KAP-ot privatizálta. Fénykorában a KAP ötezer embernek adott munkát közvetlenül (Podgorica lakossága kb. 190 ezer fő), és Montenegró exportjának 40 százalékáért volt felelős. Gyeripaszka azonban néhány év alatt kizsákmányolta a KAP-ot. Felhasználta a szerződés alapján kedvezményes áron kapott montenegrói elektromos áramot, de némi kreatív számlázással a nyersanyagokat papíron a világpiaci ár felett megvásárolva, a végtermékeket papíron a világpiaci ár alatt eladva könyvviteli értelemben veszteséget termelt, nem fizette a közterheket, folymatosan építette le a munkaerőt, amíg csak a montenegrói kormány meg nem elégelte. Jelenleg mindenki perel mindenkit a nemzetközi bíróságokon szerződésszegés miatt, miközben a KAP a gyakorlatban megszűnt működni.

Kormánybuktatás profi és pancser módszerekkel

Moszkva azonban továbbra is igyekezett érvényesíteni a soft power adta előnyöket. Néha nem is olyan „szoft” módon. A tavaly októberi választás előtt mindent megtett, hogy helyi politikai protezsáltjai leváltsák Djukanović kormányát. A Putyin hazai pártjával, az Egységes Oroszországgal hivatalos szövetségben lévő szerb- és oroszbarát (és természetesen NATO-ellenes) koalíció, a Demokrata Front (DF) szemmel láthatóan elképesztő költségvetésű kampánnyal nyomult. A tét nagyságát mutatta, hogy a DF-kampány igazgatója az az izraeli Aron Shaviv lett, aki – negyven más választás mellett - Benjamin Netanjahu és a Likud párt sikeres izraeli kampányát is menedzselte 2015 elején.

Dusko Markovic Brüsszelben

AFP / Ercin Top

A választás napján azonban furcsa események történtek tucatnyi embert tartóztattak le a montenegrói védelmi szervek, akik a vád szerint – két orosz titkosszolga vezetésével - vérengzést és a NATO-párti miniszterelnök elleni merényletet terveztek aznap estére. A kampánycsendben minden médiumban a tervezett puccs lett a fő téma, szirénázó rendőrautók száguldoztak a városokban. Végül a legutolsó közvélemény kutatások eredményeihez képest 3 százalékkal jobb eredményt ért el Djukanović pártja, és ugyanennyit gyengült a DF. A kisebbségi pártok bevonásával így Djukanovićék alakíthattak kormányt, és máris zöld volt a lámpa a NATO-csatlakozás előtt.

Még egy belpolitikai válság a Balkánon

A 30 éve bebetonozott vezető párt meglehetősen korrupt. Csak a jéghegy csúcsa, hogy az ország első számú vezetőjének, Milo Djukanovićnak az öccsén keresztül egy olyan bankja lett, ami mára az állami szervek költségvetésének és a közalkalmazottak fizetésének nagy részét is kezeli, Djukanović húgának jogi tanácsadó cége pedig minden komolyabb befektetési kérdésben megkerülhetetlen – kérdezzük csak meg erről a Matáv egykori vezetőit, akik éppen a Montenegrói Telekom privatizációjába buktak bele. A DPS kisebb választási csalásokkal, a média megszállásával, a gazdasági szereplők függésbe hozásával egyelőre sikeresen menedzseli hatalmát. Mellettük szólt még egy tényező: Djukanović remekül érezte, hogyan lehet EU- és NATO-kompatibilis kommunokációval a nyugati politikai támogatást kimaxolni.

Djukanović ellenzéke megosztott. Egyik része maga is nyugatbarát, örvendezik a NATO-csatlakozás felett, azonban mégis úgy gondolja, hogy harminc év korrupciója után mégiscsak változásra van szükség. Ez a nyugatbarát, gazdaság-orientált ellenzék azonban meglehetősen fragmentált, több kicsi pártból áll, akik ráadásul osztódással szaporodnak. A másik ellenzéki pólus a Moszkva-kompatibilis Demokrata Front. A montenegrói ellenzék két blokkja is éppen azon pörög, mint a magyar: lehetséges-e együttműködés, amikor gyakorlatilag csak egyetlen közös témájuk van, a jelenlegi kormány leváltása.

Montenegróban most mindenesetre kialakulni látszik az összellenzéki összefogás. Az ellenzéki pártok egységesen vonultak ki a parlamentből, már a NATO-csatlakozásról tartott szavazáson sem vettek részt. Abban reménykednek, hogy a NATO-csatlakozás mai ténnyé válásával a nyugati követségek is megnyugszanak, és meggyőzik a kormányzó pártot, hogy a félig üres parlament demokratikus szempontból mégsem szexi, és érdemes lenne új választást kiírni. Az eddig minden választást megnyerő, de választásról választásra csökkenő támogatottságú DPS-t talán most sikerülne leváltani.

Nagy kérdés persze, mi következne azután. De a NATO-tagság már legalább biztos.