Kedden Észak-Koreában a tévébemondó alig tudta türtőztetni magát az örömtől, amikor bejelentette, hogy országa sikeres rakétakísérletet hajtott végre. Csoma Mózes, az ELTE Koreai Tanszékének vezetője figyelte a teljes kommunikációt. Ezek szerint már korábban bemondták a tévében, hogy nagy bejelentésre lehet számítani – a hír persze óriási sikerként lett tálalva, és azt is hozzátette az állami tévé, hogy a környező országok biztonságban voltak. Ugyanezt a korábbi kísérleteknél, és mind az öt nukleáris tesztnél is kiemelte a hírügynökség. Ahogy azt is, hogy a teszt mögött százszázalékos hazai fejlesztés, ipar, technológia áll – még ha ez nem is igaz, teszi hozzá már Csoma.

A koreai rakétaprogram szovjet alapokon fejlődött ki, a 90-es években Iránnal is szövetkezett az ország, és kínai, orosz segítséget is kaptak a fejlesztéshez. De mára az ország eljutott arra a szintre, hogy önállóan fejlessze tovább nukleáris arzenálját, olvasható Péczeli Anna, az NKE tudományos munkatársának vonatkozó tanulmányában.

Kim Dzsong Un egy tokiói tévécsatornán a rakétatesztet követő napon.

AFP / Kazuhiro Nogi

A világ egyetemes fenyegetésként tekint a koreai atomprogramra, jóllehet Kim Dzsong Un – akinek nevét ü-vel a végén kéne helyesen ejteni – nem érdekelt egy fegyveres konfliktusban, állítja Csoma, nem akarja megtámadni az USA-t, mert pontosan tudja, hogy ez a rezsim végét jelentené. Egyszerűen a saját túlélését, a hatalom bebetonozását akarja elérni a fegyverkezési programmal. Csoma szerint látták, hogy a Washingtonnal korábban alkukat kötött Szaddám vagy Kadhafi hogyan bukott meg, de figyelték azt is, milyen véget ért a 90-es években a jugoszláv Milosevics-rezsim. El akarják tehát kerülni a balsorsukat: hogy katonai csapással elmozdítható legyen az észak-koreai rezsim vezetése. Nem mintha Észak-Korea annyira erőltetné kimutatni a jóindulatát.

Ahogy nem is Amerikát támadná Észak-Korea egy esetleges konfliktus esetén, hanem a szomszédos országokat, ezért nem is feltétlenül van szüksége nukleáris töltetre – hagyományos rakétákkal is hatalmas pusztítást tudna okozni a határként felfogható demilitarizált övezettől 60-70 km-re lévő, agglomerációval együtt 22 milliós Szöulban is, több százezer ember eshetne áldozatul. Ez a diktatúra embertelen, de kiszámított logikája – ne legyen érdeke senkinek sem megtámadnia őt.

De ha az Egyesült Államok akár meg is támadná, és hamar le is győzné a reguláris koreai hadsereget, akkor is évekig tartó gerillaharcra kéne felkészülnie. Észak-Korea ugyanis az 50-es évektől készül a második koreai háborúra, egész városokat, létesítményeket vittek le a föld alá, a hegyek gyomrába. Észak-Koreát megtámadni tehát legalább olyan elhúzódó, kudarcos kaland lenne, mint Afganisztánt.

A fegyverkezéssel a saját túlélése biztosítása mellett legitimációt is szeretne szerezni magának Kim Dzsong Un. Vagyis azt, hogy Washington tárgyaljon vele közvetlenül, mert mostanáig az amerikai fél inkább ragaszkodott a hatoldalú tárgyalásokhoz, amelyen részt vettek a kínai, dél-koreai, orosz és japán küldöttek is. Észak-Korea paktumot akar kötni az USA-val, biztonsági garanciákat akar elérni, és azt, hogy az amerikaiak rendes békeszerződéssel hivatalosan is zárják le a koreai háborút, amelyet máig csak tűzszünet "rekeszt be".

Hogy Észak-Koreával lehet üzletelni, azt Csoma szerint jól mutatja, hogy a 2000-es évek elején már majdnem összejött egy megállapodás, volt fogadókészség amerikai részről, és ekkor kölcsönösen gesztusokat tettek a felek. Észak-Korea például önkéntes moratóriumot vállalt a rakétatesztekre, amit öt évig be is tartott.

És akkor a koreai húzásokról is essen szó: a 90-es években az országnak sok vitája volt a Nemzetközi Atomenergia-Ügynökséggel, nem biztosította ugyanis a szervezet számára az ország nukleáris eszközei feletti kontrolt, ahogy azt korábban vállalta. Az Atomsorompó egyezményt az ország megszegte, 2002-ben kiderült, hogy pakisztáni részvétellel titkos atomprogram zajlik, 2003-ban pedig ki is lépett az egyezményből, írja Péczeli.

Kilövésre készítenek elő egy Hwasong-14 típusú interkontinentális ballisztikus rakétát Pangjon gyakorlótéren.

MTI / EPA / KCNA

1996, vagyis az Átfogó Atomcsend Egyezmény kidolgozása óta pedig India és Pakisztán egy-egy kísérleti robbantása mellett csak Észak-Korea végzett kísérleti (földalatti) atomrobbantást. Kim Dzsong Unnak mintegy 18 atomfegyverre elegendő üzemanyaga van (dúsított urán, plutónium).

Észak-Koreával szemben az Egyesült Államok politikája eddig épp az atomleszereléshez kötötte a karót: addig nem hajlandó tárgyalni, amíg nem érvényesül a nemzetközi ellenőrzés és a leszerelés Észak-Koreában. De, ahogy látjuk, ez a politika nem működik – ez az út Obama számos külpolitikai kudarcának egyike. Péczeli szerint az USA-nak megint a tárgyalóasztalhoz kéne csalogatnia Észak-Koreát, engedményeket kéne tennie. Más, Péczeli által idézett elemzők szerint a retorziók és tiltások politikáját fel kéne váltsa a félelmek akceptálásának és az igények megértésnek politikája. Nem éppen a Trump által hirdetett politika hívószavai ezek.

Kérdések tehát vannak: a szankciós politika nem fokozható, azaz hagyományos értelemben nem lehet büntetni a rezsimet, Észak-Korea pedig a célegyenesbe fordult, hogy komoly elrettentő ereje lehessen a régióban, de akár az USA ellen is. A világ nem fogja tétlenül bevárni, hogy az országnak interkontinentális ballisztikus atomrakétája legyen – ebből vagy a még nyíltabb konfrontáció, azaz a háború, vagy tényleg az ország követeléseihez való gyökeresen más hozzáállás következhet.