Techet Péter: Elmaradhat a Nyugat alkonya

Techet Péter: Elmaradhat a Nyugat alkonya

Utolsó frissítés:

Techet Péter Szerző:

Techet Péter
Techet Péter

Az orbánizmus Európában nem reménysugár, hanem szégyenbélyeg. A lázadás éve nem jön el idén se.

Az idei európai parlamenti választások kezdtek egyfajta európai belpolitikát megteremteni. Az elemzések túllépték a tagállami határokat: más országok várható eredményeit, pártjainak mandátumait számolgatták mindenütt. A szélsőjobboldal összeurópai menekültellenességével, a macronista progresszívek föderalista terveivel, a jobbközép belső vitáival valamennyi tagállamban foglalkoztak. Ennyiben a mostani választás már önmagában siker, mert európai témák (is) dominálnak.

Európai téma például az is, hogy sikerül-e összeállnia egy nagy szélsőjobboldali pártcsaládnak, amely európai fővárosokban – és azokon keresztül majdan az Európai Tanács ülésein is – jelentős hatalmat gyakorolhat Európa felett. Egyelőre összesen két színtisztán szélsőjobboldali kormány van csak a kontinensen: Budapesten és Varsóban. Bécsben a sokszor igaztalanul lebecsült, félreértett és leorbánozott Sebastian Kurz ügyesen építi le szélsőjobboldali partnerét. Kurznak jó esélye van arra, hogy az őszi előrehozott választások után akár egyedül, de a legrosszabb esetben is egy nagyon meggyengült széljobbal erősítse meg saját pozícióit – ezzel Ausztriát nem engedve a magyar vagy lengyel útra lesodródni.

A 2017-ben felvett, most napvilágot látott ibiziai videó, amin az FPÖ akkori elnöke és bécsi főpolgármester-helyettese spiccesen, átizzadtan beszélget egy orosz áloligarchanővel, azonban nem csak az osztrák széljobbnak kellemetlen. A videón ugyanis Strache arról értekezik nagyhangon, amivel a szélsőjobbot régóta Európa-szerte vádolni szokás: eladná magát az oroszoknak, feláldozná a sajtószabadságot, lopna a közbeszerzéseken.

Ami Magyarországon kilenc éve mindennapi valóság, az Ausztriában, Olaszországban, Hollandiában vagy Franciaországban – tehát azon országokban, ahol az európai széljobb jelenleg a legjobb eredményeit hozza – még inkább csak fenyegető veszély. Strache ki is mondja Ibizán, hogy például az osztrák médiapiacon „orbáni állapotokat” akarna. (Legalább az osztrák egészségügyben nem szeretne olyanokat, ezt azért írjuk a javára.)

Az a szó, hogy „orbáni” azonban Ausztriában és egyre több európai országban is hidegrázást vált ki a többségből: az EU-pénzek eltűnésével, az autoriter rezsim természetével mára egyre többen vannak tisztában Magyarországon kívül is. A magyar miniszterelnök nem lett „Európa erős embere” (amint egykori párthetilapja írta róla pár éve), hanem neve egyet jelent azzal, amit az európai országok többségében a társadalom ma is elutasít, keletre pillantva viszolyogva figyel.

Azok, akik Orbánt várják tőlünk nyugatra, nincsenek tehát többségben. A szélsőjobboldali dzsembori, amit Matteo Salvini, Marine Le Pen és a bukott Strache európai jobbkeze, Harald Vilimsky trombitál egy ideje össze, ugyanolyan kudarc lehet, mint amilyen Matteo Salvini múlt szombati milánói, nagynak beharangozott, végül pár ezer embert megmozgató „tömegrendezvénye” lett.

Olaszországra persze azért figyelni kell, Rómában ugyanis egy ideje már inkább Salvini diktálja az ütemet, semmint koalíciós partnere, az Öt Csillag Mozgalom. Azonban Salvini pártja nemrég belekeveredett egy korrupciós ügybe, ami új lendületet adhat az elitellenes ötcsillagosoknak. Ráadásul Luigi di Maio balpopulista mozgalma felfedezte magában az utóbbi időben az EU-föderalistát is: „szociális Európát” akarnak, és szerintük „a szélsőjobboldal Olaszország ellen dolgozik”.

Tény persze, hogy még mindig Salvini helyzete a legjobb az összes többi európai szövetségesét nézve. Az AfD beállt tizenkét százalék körül, azaz nem lesz meg az áttörés; Marine Le Pen továbbra is elszigetelt; a holland Thiery Baudet pártja (FvD) befuthat akár elsőnek is, többséget nem tud maga mögé szerezni a parlamentben; Geert Wilders pedig már a múlté. Eközben Andrej Babiš cseh kormányfő, noha maga is menekültellenes és EU-kritikus, Bernard-Henry Lévy francia filozófussal találkozva nemrég Macront dicsérte – azaz esze ágában sincs átállni holmi Salvini-Le Pen-féle frakcióba.

Orbán, aki a magyar lelket talán ismeri, de azon kívül nem sokat ért az európai folyamatokból, egy olyan széljobbos pártcsaládba tudna (akarna?) már csak átlépni, amely az Európai Parlamentben el lesz szigetelve; amely most vesztette el éppen Bécset; és amely mellett még a lengyel PiS sem kötelezte el magát.

Ahogy Orbán a szomszédos Ausztria kapcsán is már félreismerte a helyzetet, és Strachéra tett Kurz helyett, európai színtéren is elszámolta magát, amikor egy egyelőre még nem is létező, legfeljebb egy-két országban valódi hatalommal rendelkező széljobban bízva hagyta elfajulni a viszonyokat az Európai Néppárton belül.

Ha a német uniópártok (CDU/CSU) – hol naiv butaságból, hol gazdasági érdekből – nem fognák még mindig szorosan a Fidesz kezét, akkor Orbán, a „Nyugat megmentője” már rég mondjuk a szlovák félfasiszta, félbolond Boris Kollárral várhatná, mit is hoz össze nekik Salvini az Európai Parlamentben.

A széljobb elvégezte a feladatát, még a végcél előtt elesni látszik: dilettantizmusa és korruptsága elzárja a tényleges áttöréstől. Orbán pedig eltaktikázta magát velük. Most már a Néppárton lenne ezért a sor, hogy értse: mi ilyenkor a teendő. Az, amit Kurz csinál az FPÖ-vel.

A szerző az Azonnali főmunkatársa

Hozzászólások