„Az már látszik, hogy a rendszer nem fog belülről összedőlni. Az autoriter rendszerek esetében – ha nem kívülről döntik meg őket – létezhet egy olyan forgatókönyv is, amely szerint belülről omlanak össze, mert elfogy a rezsim irányítójának a támogatottsága és a kiszolgálók számára a főnök már inkább a probléma oka, nem pedig a megoldás” – vélekedett Rácz András, a Német Külpolitikai Társaság elemzője. A Political Capital által szervezett kerekasztal beszélgetésen felszólaló politológus szerint Aljakszandr Lukasenka rezsimjéről kiderült, a rendszer – főleg az orosz támogatásnak köszönhetően – koherens tudott maradni.

MTI / EPA / BelTA / Andrej Sztaszevics

Az elemzőnek szavait támasztja alá, hogy az augusztus 9-e óta tartó ellenzéki akciók ugyan egy ideig tömegesek voltak, ám nem vezettek a rezsim összeomlásához. A szeptemberben és október első felében még százezres tüntetések létszáma mostanra néhány ezresre olvadt, és nem működött a sztrájkmozgalom sem.

„Pedig a munkabeszüntetés eredményes fegyver is lehet, ahogy azt a lengyelországi Szolidaritás mozgalom is megmutatta az országos sztrájkkal. A rendőr ugyan szét tudja verni a tüntetőket, viszont nem tud beállni dolgozni a szalaghoz. Fehéroroszországban azonban ez nem működött, legális sztrájkot ugyanis szinte lehetetlen az országban szervezni, a munkavállalóknak pedig nincsenek olyan tartalékaik, amelyek elegek lennének ahhoz, hogy túléljék az esetleg több hónapos bevételkiesést” – magyarázta a szakértő.

Az elnökválasztás eredménye elleni tüntetők felvonulása Minszkben 2020. szeptember 13-án

MTI/AP

A bizonytalanságot növelte, hogy senki sem tudja, mi volt az augusztus 9-ei választás valódi eredménye. „Győzhetett az ellenzék jelöltje, de az sem kizárt, hogy Lukasenka kapott több voksot. Azt lehet csak nagy biztonsággal kijelenteni, hogy Lukasenka, a hivatalos állításokkal ellentétben nem kapta meg a voksok 81 százalékát" - mondja.

Ellenzéki hibák

A tiltakozási hullám megtöréséhez az is hozzájárult, hogy miközben a karhatalom durván lépett fel a tüntetőkkel szemben és ezer számra vette őrizetbe a demonstrálókat, nem kerültek elő új ellenzéki vezetők, és egyre inkább jelképessé volt a tiltakozásokat szervező Koordinációs Tanács szerepe is. Az ellenzéki elnökjelölt, a Litvániába kényszerített Szvjatlana Cihanouszkaja népszerűsége is visszaesett, s a tanárból lett államfőjelölt elkövette azt a hibát is, hogy felszólította a hadsereget, lépjen fel Lukasenka ellen. Ez ugyanis már értékelhető úgy, hogy Cihanouszkaja erőszakos államcsínykísérletet kívánt végrehajtani.

Szvetlana Cihanouszkaja

A tiltakozási hullám elülte nem jelenti azt, hogy Fehéroroszország visszatér az augusztusi választások előtti hétköznapokba és Lukasenka következmények nélkül túlélte a válságot. Ez már csak azért sem valószínű, mert Oroszország, amely komoly segítséget nyújtott a krízis heteiben – Oroszországból érkeztek például a sztrájkoló minszki tévéseket felváltó szakemberek, s Lukasenkára a legforróbb napokban egy orosz kommandó vigyázott –, ugyancsak úgy érzi, hogy a régi szövetséges ideje lejárt és egy másik, ugyancsak megbízható politikust kell a mezőgazdasági szövetkezeti elnökből lett államfő helyére ültetni.

A nagy testvér tervez

Moszkvában ezt úgy képzelik el, hogy hamarosan alkotmánymódosítást hajtanak végre Fehéroroszországban és a változtatást követően rendezendő parlamenti és elnökválasztáson Lukasenka helyett már egy Oroszországgal ugyancsak baráti viszonyban lévő politikust indítanak. A Political Capital beszélgetésén jelen lévő szakértők viszont úgy vélik, Lukasenka – aki sikerrel fúrta meg a Fehéroroszország és Oroszország integrációját célzó korábbi moszkvai kísérleteket – most is ellenáll, és próbálja lassítani a folyamatot.

A kezére játszik, hogy Oroszország minden áron el akarja kerülni, hogy egy Nyugatbarát kormány kerüljön hatalomra az egykori szovjet tagköztársaságban: az Oroszországhoz tartozó, Litvánia és Lengyelország közé ékelt orosz exklávé, Kalinyingrád közelsége és az orosz légtér védelmében játszott szerep miatt Fehéroroszországnak stratégiai jelentősége van. Rácz András szerint Oroszországban a végső döntést mindig a katonai szempontok határozzák meg, így volt ez az Ukrajnához tartozó Krím 2014-es annektálása idején is. Akkor négy ember hozta meg a félsziget elfoglalásárról szóló döntést, és a résztvevők között nem volt ott Szergej Lavrov külügyminiszter. „Akkor az volt a cél, hogy az új ukrán vezetés ne ebrudalhassa ki az orosz flottát a Krímről és azt is szavatolni akarták, hogy Ukrajna ne csatlakozhasson a NATO-hoz” – mondta a szakértő.

A jelek szerint az EU-t sem foglalkoztatják nagyon mélyen a fehéroroszországi események. Az unió ugyan már nem ismeri el legitim államfőnek Lukasenkát, a Brüsszel által életbe léptetett és a napokban kibővített szankciók nem annyira komolyak, hogy azt valóban megéreznék a választási csalásokat elkövető, majd a több ember halálát okozó rendőrterrort engedélyező politikai vezetők.