Oka van annak, hogy fel kellett találni a kétkulcsos egykulcsot. Oka van annak is, hogy míg Gubcsi Lajost egy pimf lézerblokkolás miatt kirugdosták a hóra, addig Matolcsy György százmilliárdos elkúrás után is a helyén van. Ugyanaz az oka ezeknek, mint amiért még mindig nincs megszorítás, és akkor se lesz, amikor az országnak harmada éhen gebed. Illetve lesz, csak néven nevezni nem fogják. A farkast is azért hívják így, mert szakrális okokból körül kellett írni; ez azonban sohasem vigasztalta azokat, akiket a farkas éppen marcangolt.

Matolcsy Györgyöt a miniszterelnök egyszer emelkedett hangulatában a jobbkezének nevezte, szimbiózisba lépett vele, Adenauert és Erhardot emlegetve. Az egykulcsos adóról pedig azt mondta, hogy azzal senki nem veszíthet – noha nyilvánvaló volt már az ötlet felmerülésekor, hogy dehogynem. És innen nincs visszaút. Ha az egykulcsos adó természeténél fogva mégis olyan, hogy egyesek veszítenek rajta, akkor majd valami egészen mást fogunk egykulcsos adónak hívni.

Bármely normális embernek volna kiút ebből. Ugyanúgy kezdődne, mint akármelyikünknél, amikor eltéved egy ismeretlen városban vagy külföldön: „bocsika, tévedtem”. És akkor körültekintően megfordulunk, visszatérünk az autópályára, és korrigálunk, hogy odaérjünk. Nem hőzöngünk, nem bizonygatjuk, hogy jófelé megyünk, nem ordítozunk a családdal, hanem fogjuk a térképet, és újratervezzük az útvonalat. Megtehetjük: a lónak négy lába van, még a római pápa is tévedhet, amikor éppen nem ex cathedra alkot adótörvényt.

Ex cathedra non est vita

A forradalom azonban nem tűri az esendőséget. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a miniszterelnök nem mondhatja, hogy „faszt, kilences”, akkor sem, ha az egyenlet csak kilenccel jön ki, hattal biztosan nem. Minden korrekció a gyengeség jele volna, márpedig ez a rendszer az erőre és a tévedhetetlenségre alapul. Ékes példa erre az új kormányszóvivő, Giró-Szász András kálváriája, aki évtizedes khm, lojalitás után is beleesett abba a csapdába, hogy arról beszélt, amit a vaksi szemével látott, és a süket fülével hallott.

Rettenetes spanyolcsizmába öltözött Orbán Viktor, amikor eldöntötte, hogy ő mostantól tévedhetetlen lesz. Sokkal könnyebb lenne neki is, nekünk is, ha ezt kihagyja. Akkor mondhatná: oppardon, ezt elnéztük, elfelejtettük, ennyi tehetségünk van, gyerekek. Nekirugaszkodunk újra, az alkalmatlanokat leváltjuk, a képletet újraszámoljuk, visszatolatunk, próbálkozunk. Ez az élet rendje. Ennyit mindenkitől elfogadunk, errare humanum est, nincs ebben semmi különös. Csak az isten nem mondhatja, hogy tévedett.

Az istenkirály élete nehéz. Rövid távon sokkal könnyebbnek tűnik: aki ellentmond, arra nemcsak a világi törvény sújt le, de szoronghat a túlvilági büntetés miatt is. Holnap és holnapután senki nem fog szembeszállni vele; aki mégis, az kiközösített, rendszeren kívüli anomália, per definitionem.

Hosszabb távon az istenkirály a pokol örvényeivel szemez. Tudja jól, hogyan szoktak megbukni a magafajták. Akivel egyáltalán szóba áll, az feltétel nélkül imádja, és akkor se szól, ha térdig lóg az orrszőre. Ezért, visszacsatolás híján, a valóság hirtelen, katasztrófaként érkezik meg az istenkirályokhoz. Montezumát például egyszer csak megkövezte a saját népe, pedig ő azt hitte, nyugodtan kiállhat eléjük elmagyarázni unortodox politikáját.

Montezumának jó oka volt belehelyezkedni a tévedhetetlen uralkodó pozíciójába. A római pápának sincs más választása. Az ő népük ezt igényelte: halandótól nem szopnák be azt a sok sületlenséget. Orbán Viktortól igen.

Az a közönség, amely a Fidesz képtelen magyarázkodásait eddig elfogadta, akik nem taposták meg a zászlót átkozódva, azok most már megesznek mindent. Ezek a moslékzabálók felállva tapsolnának akkor is, ha a két- vagy százkulcsos adó előnyeiről tartanának nekik előadást, és a legkevésbé sem zavarná őket, mi volt a vonal egy éve vagy akár tegnap. Ezek felállva tapsoltak akkor is, amikor Tito láncos kutya volt, és ugyanúgy, amikor a Jugoszláv Köztársaság Elnöke hazánkba látogatott. A törzsközönségnek már mindegy, Viktor. El lehet nekik énekelni bármit, az állapotuk stabil. Akik még hisznek benned, azok reménytelenek. Genetikailag, pszichésen, mechanikusan – mindegy, hogyan, de valahogy: alattvalók. Egyben az egészségügyi kassza súlyos tehertételei.

A többiek viszont… ők tudják, hogy felséged hazudik. Jusson eszébe felségednek, amikor kiáll az új dallal, vagy kiküldi valamelyik sameszát: milliók nézik egyre növekvő gyűlölettel, úton az erő sötét oldala felé. Őket csak még jobban felhúzza, amikor a két kulcsot egynek, a brutális megszorítást rugalmas elszakadásnak, az ordító korrupciót országvédelemnek nevezik. Nekik is meg lehetne mondani, mi az ábra. Úgyis tudják, mert érzik a bőrükön.

Őszöd tanulsága nem az, hogy aki visszafordul, az elbukik, hanem hogy a hazugság nem fenntartható modell. A görcsös, hajlíthatatlan kitartás végeredménye nem a győzelem, hanem a fejlövés a bunker mélyén. Az emberi hiszékenység olyan, mint a szuronyok: sok mindent meg lehet csinálni velük, csak rajtuk ülni nyugodtan, azt nem lehet. Mert sosem lehet tudni, hogy aki annyira hülye, hogy még mindig hisz, az holnap nem abban fog-e hinni, hogy Esőistent a miniszterelnök feláldozása engeszteli ki.