Volt egyszer egy Földrajzinév-bizottság. Ebben főleg nyelvészek dolgoztak, és amikor valamelyik politikusra rájött a nevezőgörcs, akkor megkérdezték őket, jó lesz-e az úgy, hogy Vasalbert Úttya. Ők pedig megvitatták, udvariasan kijavították, és így mindenki jól járt, nem kellett bezúzatni a táblákat, meg a névadó se égett porig. Aztán egyszer hozzá merték tenni a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérhez, hogy Ferihegy, és azon nyomban betelt a pohár. A bizottságot szétkergették, a tagjait kirúgatták egyéb állásaikból is, mert a háziúrnak ferifóbiája volt, vagy egyszerűen bepöccent a feleselésen.

Ehhez képest az Európai Parlament igazán késsel-villával eszi a magyar szuverenitást, épp csak kifejezték rosszallásukat, szankciókról nem döntöttek, alig hallatszik ki a határozatból, hogy sor kerülhet egyszer arra is. Sajnos mintha pont ezt próbálná kiprovokálni Rétvári Bence, amikor éppen annyi tiszteletet követel Európától, amennyit mi megadunk nekik. Pedig tudnia kell, hogy ha kicentiznék nekünk azt a tiszteletmennyiséget, akkor a határozat kilencedik pontja az lenne, hogy „Akarsz egy sallert, hülyegyerek?” Örülnénk, ha a nemzetközi érdekcsoportokat szolgáló KDNP felhagyna hazaáruló aknamunkájával!

Nem tetszik a rendszer

A másik reakció az önfeledt fütyörészés, miszerint nincs ennek semmi következménye, legalábbis ma este nyolcig, különben is a puccskísérlet negyedik lába, és a szöveg nem érvel, hanem általánosságban aggodalmaskodik, és csupa félreértésen alapul. Ezt a flegmaságot egyébként speciel erősíti a korábban Magyarországról lezajlott EP-vita, ahol szintén nem tudományos igénnyel közelítették meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, és annyi derült ki belőle, hogy aggódnak a demokráciáért.

Az általános aggodalomnak viszont megvan az az előnye, hogy beleérthető például a fent említett Földrajzinév-bizottság esete is, az összes ilyen kisebb-nagyobb balkáni bunkóság, lomnicizés, a médiatörvényen kívüli sajtószuttyongatás, a pofára osztogatott különadók meg a korrupció. Utóbbi még érdekessé válhat.

A konkrét kifogásokon túl körülírt Magyarország-kritika valóban tükröz érzelmeket, mélyen a sorok között ott parázslik az ellenszenv, a megszilárdult ítélet, hogy Orbán Viktor egy büdös bunkó. Ez ellen valóban nehéz tenni, ha egyszer megfogalmazódott. Viszont nem csodálkozhat az a páciens, hiszen két éven át sokan, sokféleképpen próbáltak szólni, beszélni a fejével, hogy ne viselkedjen így. Nem hallgatott senkire, nem is tűrte az ellenvetést, neki ne okoskodják oda, hogy Ferihegy.

Aztán lehet, hogy egy idő után már nem emelt szót az sem, aki segíthetett volna rajta. Pedig egy úgynevezett kormány például arra is jó, hogy mielőtt kizsebeljük a nyugdíjkasszát vagy leverjük az utolsó ellenzéki rádiót, készítsenek egy röpke hatástanulmányt ennek a lehetséges következményeiről. És esetleg a külügyminiszter elmondaná, hogy ezt nyugaton büdösbunkóságnak hívják.

Pont az a praktika sodorta ebbe bele Orbán Viktort, amivel gyanúsítják. És azok ismerik legjobban a hatalomhoz való viszonyát, akiknek meg kellene védeniük őt a diktátorság vádjától. Aligha szívből énekelnek.

Ki tud többet Magyarországról?

Akinek viszont az uniós szervek tájékozatlansága okozott bosszúságot, az most fellélegezhet. Az EP határozata ugyanis indítványozza a Magyarország-kutatás fellendítését. Már eddig is örvendetesen megnőtt a ránk irányuló figyelem, egymásnak adták a kilincset a riporterek. Most végre az időszakos és felületes érdeklődést kiegészítheti a szisztematikus, aprólékos kutatómunka, amennyiben felállnak a hivatalos megfigyelőcsapatok, és górcső alá veszik a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Ebből egyébként Matolcsy György pillanatok alatt megfestheti a növekedési tervet, egész kistérségeket tarthatnak el a kutatóállomások, mi pedig szállíthatunk nekik téliszalámit meg ásványvizet.

Azt a kiszivárgott amerikai diplomáciai jelentésekből tudjuk, hogy egy maréknyi jól képzett, ügyes diplomata igen mélyreható ismereteket tud összegereblyézni a fogadó országról, és ezeket továbbítják is, részegen lövöldöző közép-ázsiai politikusokkal és hasonló pikáns részletekkel. És van nekünk sötét titkunk még, amivel a monitoringbizottság feltöltheti a ma még üresen kongó aggodalmakat.

Például mi van akkor, ha a hazánk megismerésére irányuló vágy odáig fajul, hogy titkosszolgálatok is beszállnak a tényfeltárásba? Mi lesz, ha összerakják a képet: igenis van ebben az őrültségben rendszer, van logikája és konkrét célja, és az a zsákmányszerzés? Sok csúnyaság elhangzott már rólunk Brüsszelben és Strasbourgban, de Simicska Lajos neve még egyszer sem. Pedig anélkül nem csoda, hogy nem látnak tisztán.

Lehet, hogy vissza fogja sírni Orbán Viktor az alaptalan vádaskodásokat.