Amikor Ön rárúgta az asztalt hites urára, és közölte vele, hogy kimegy tüntetni, ha folytatják a családon belüli erőszak ügyében előadott otrombaságukat, átérezhette a reménytelenséget, ami az országra nehezedik.

Hogy nincs már, aki ezeknek a seggfejeknek idejében szólhatna.

Ez az egész nem derült égből jött. Népi kezdeményezésre, százezres petíció hatására tűzték ki a vitát, és már akkor este tízre. Az elejétől azon dolgoztak, hogy bagatellizálják az ügyet, és ezt jelezte az is, hogy ezeket a segédbarmokat delegálták a vitára.

A közfelháborodás, és az Ön fellépése kellett ahhoz, hogy egyáltalán végiggondolják a dolgot, és rájöjjenek arra, hogy az emancipáció egyrészt nem az ördögtől való, másrészt meg ha mégis igaz, hogy a nő igenis az ördög cimborája, akkor is van nekik szavazójoguk, szóval nem túl okos üzenet, hogy takarodjanak szülni, és ne nyavalyogjanak minden pofon miatt.

Megvan az értékvita az egészben, jól mondja Ertsey Katalin: a KDNP odvából jön a bűz, a "hagyományos családmodell" zsigeri igenlése, amihez aztán korlátozott képességű figurák keresnek logikus érveket, nemzetfogyást meg ilyeneket. De abba például nem gondolnak bele, hogy a női munkaerő kiesésével másnap összeomlana az ország, hiszen valójában nem érvelni akarnak, hanem önigazolást keresnek, mint a teremtéshívők.

Az emancipáció onnan nézve komcsi furmány, hiszen a szocializmusban vált általánossá a nők munkavállalása, részvételük a felsőoktatásban, és ezzel a képességük, hogy megálljanak a saját lábukon. De a műveltebbje is kényelmetlenül feszeng, mert hát többnyire nem a konzervatív mozgalmak szabadították fel a nőket – ez bizony tényleg progresszív vívmány, amit kénytelen-kelletlen el kellene ismerni. És ez nehezen megy, mert ezzel azt kéne mondani, hogy mégsem fekete-fehér a világ, és a tradíció néha nem több, mint túlhaladásra váró baromság.

De mégsem történt volna meg mindez, ha a Fidesz tanácskozó közösségként működne. Mert akkor megszólal a frakcióban vagy bárhol a pártban egy-két nő, röviden felvilágosítja a jelen lévő buta kosokat az elmúlt száz évről és a politikai kockázatról, és megspórolták volna a pártnak az egész botrányt. Ám ez nem történt meg egészen a parlamenti vitáig. Nem készültek fel rá, nem vették igénybe az állampárt közös bölcsességét. Valahol valamelyik alfahím meghatározta a vonalat, és a nyáj aztán nyomta a gombot, félálomban. Nincs konzultáció semmilyen szinten.

Már tényleg nem volt más remény, mint hogy valamelyikük felesége az asztalra csap. Cecília megtette, és sikerrel járt. Mégsem sütkérezhet a dicsőségben, mert fel kell tennie magának a schindleri kérdést: miért nem élt jótékony hatalmával korábban? Miért nézte el férjének a médiatörvényt vagy a magánnyugdíjak lenyúlását? Mit tesz Cecília az IMF-tárgyalások sikeréért? Mi mindent megúszhattunk volna! És mostantól neki, és a többi funkcifeleségnek is szembesülnie kell a feladattal minden zsákutca előtt: mit tehetek a katasztrófa elkerüléséért? Aludhat-e ezek után nyugodtan Matolcsyné?

Sikeres, joggal önérzetes férfiak kezében vannak a döntések. Könnyen a fejükbe száll az érzés, hogy megtehetnek bármit. Bizonyára leszivárog ez a családba is, és hiába a lopott jólét, a seggfejség szenvedést okoz. Az utolsó esély az észhez térítésükre, ha fellázadnak a feleségeik, és értésükre adják, hogy a módszereik tűrhetetlenek és vállalhatatlanok. És hogy nem elég egy ország vezetéséhez egyetlen ember esze.

Kedves Cecília, ha találkozik Anikóval, tartson neki egy harcművészeti gyorstalpalót. Talán ha mindegyikük felesége az ablak alatt tüntet, megértik. A maguk férjei rossz társaságba keveredtek. Segítségre van szükségük.