Tényleg remek szimbólumok ők, mert rögtön eszünkbe juthat róluk, hogy az egy főre jutó Nobel-díjasaink közül hány szerezte meg itthon a kitüntetést. Meg hogy közülük mennyi lett azért emigrációban világhírű magyar, mert itthon nem tekintették eléggé magyarnak. Az agyelszívást ünnepli az ország.

Ej, nem ez az illendő viselkedés most, tiszta egy ünneprontás bármi másra gondolni, mint hogy ez közös sikerünk.

Pedig dehogy közös. Ez pár magyar ember teljesítménye, a körülmények ellenére. Magyarország lenne a kísérleti színház paradicsoma? Ekkorát azért ne hazudjunk magunknak. Illetve ne legyünk azért álszerények se: Magyarországon igenis folynak színházi kísérletek. De azok azt vizsgálják, mi történik, ha a témáinkat az úgynevezett nemzeti sorskérdésekre szűkítjük. Az történik, hogy trianonozással nem lehet megnyerni a Britain’s Got Talentet.

Kár lenne, ha a heves koccintásban elfelejtenénk észrevenni, hogy amivel nyertek, az a magyarkodásnak épp az ellentéte (mármint a százféle ellentétéből az egyik): egy másik ország iránti érdeklődő tisztelet. Mert mit rajzoltak ezek a derék magyarok a brit lobogó elé önnön testükből? Turulmadarat? Nagy-Magyarországot? Óriás-Magyarországot?

Nem, ennél okosabbak voltak. Eleve a nevük sem Csödaszarvaš lett, hanem Attraction. Churchillt, Erzsébet királynőt, háborús jelszót formáztak inkább, egy merő britkedés volt az egész műsor. A britek pedig értékelték ezt, azóta is összecsókolják őket. Na ennek örülünk éppen. És ennek rohadtul nem az a tanulsága, hogy most el kéne ájulnunk a saját magyarságunktól, hanem hogy érdemes udvariasnak lenni más népekkel, és ennek nem egyetlen eszköze a baltás gyilkos.

Szeretem, bár magyar

A hála hamar és kézzelfogható formában érte utol az Attractiont. A britek nem akadtak fenn azon, hogy nem hazai versenyzők, egyszerűen tetszett nekik, és ennyi elég. Nem zavarja őket a kultúraimport, nem is félnek tőle, nem fenyegeti őket identitásukban, hanem örömüket lelik benne. Igaz, ők mindennap látnak színes bőrű polgárokat maguk körül, szóval a magyar már fel se tűnik. Hacsak nem csinál ilyen szép cirkuszt, mint az Attraction. Mert akkor viszont megjegyzi magának a magyarokat, akik eddig a legkevésbé sem érdekelték. Akármilyen nehéz is belátni, a mi nemzeti témáink totemállattól a területcsonkításig tök érdektelenek a világ számára, ezekből tizenkettő egy tucat csak Európában, és minket sem érdekel Szudán határainak változása. Vannak nemzetek, amelyeknek történelme népszerű és közismert világszerte, de mi nem tartozunk közéjük, ezért a mi Pearl Harborunk nem érdekes téma. Legfeljebb azzal válhatunk érdekessé, amit most csinálunk – és azzal is csak akkor, ha nem arról szól, amit régen csináltunk.

Természetesen Britanniában is vannak nacionalista tulkok, akik most azon hőbörögnek, hogy nem is britek nyertek, eleve ki kéne zárni a külföldieket, és csak magukat szórakoztatni. Vegyen mindenki brit árut, öltözzön brit népviseletbe, és hallgasson britpopot. Valljuk be, nem esik ez jól nekünk, magyaroknak, vagy legalábbis seggfejnek tartjuk az ilyen beszűkült gondolkodású, bunkó angolokat. És igazat adunk a producernek, aki szerint at Attraction tök jó, és akkor mindegy, hogy britek-e. Egyben elhatározzuk, hogy egyszer majd mi is így fogunk gondolkodni.

És talán egy napon idetéved egy skót, izraeli vagy bantu művészcsoport, jól érzik magukat és megtelepszenek, végül fellépnek a Nemzeti Színházban vastaps mellett, és hálás gesztusként rólunk, magyarokról csinálnak műsort. Akkor is lesz majd néhány idióta, skandálják pár tucatnyian, hogy szavazz magyar termékre, meg magyarnak magyar legyen a magyarkodása. De a többség könnyedén legyint rájuk, és tapsol tovább. A skótnak, izraelinek vagy bantunak, nem azért, mert ő is magyar, hanem mert jó. És amikor már a hazafias vásárlóerő már nem szív fel semmit csak azért, mert magyar, akkor nyílik esélyük a magyaroknak meghódítani a világot.