Soha ilyen gyalázatos EP-választási részvétel még nem volt, nem érte el a harminc százalékot az érdeklődők aránya. Európát nálunk fél ház előtt se játsszák. És ezzel az eredménnyel egyébként osztályelsők vagyunk Kelet-Európában. A kisegítő osztályban.

Egyenletesen gyorsulva döcögünk a totális közöny felé. 1997-ben még a választók fele elment népszavazni a NATO-ról, aztán rá hat évvel már csak negyvenöt százalékot érdekelt annyira maga az EU-csatlakozás, hogy véleményt nyilvánítson. Mint aki halkan belelépett, úgy jöttünk. Tessék-lássék. Az európai parlamenti választásokon folytatódott az ernyedés.

Hálátlan és kényelmetlen helyzet, amikor az ember saját hazáját kényszerül ostorozni, de mégis helyesebb, mint félrenézni vagy még hangosabban dicsérni. Úgyhogy ne rejtegessük tovább a szennyest, hanem nézzünk szembe vele: ostobán és korlátoltan cselekszünk. Tisztelet a kivételnek. És nem általában a magyaroknak vagy bárkinek.

Mintha nem lenne holnap. Mintha ne lennének feladatok, sorskérdések, külső tényezők. Mintha nem muszklizna a tőszomszédságunkban ez az istenverte, rohadt hólyag, amit Oroszországnak neveznek, és aminek az a természete, hogy időközönként degeszre zabálja magát, tönkretesz, amit tud, aztán kipukkad és összemegy megint. Ma éppen nem fogyókúrázik.

Mintha ne lennénk alanyai egy beláthatatlan méretű és jelentőségű klímaváltozásnak, amelynek a következményeit nyilván nem tízmilliós fiszfasz lapályok, hanem óriáshatalmak lehetnek csak képesek mérsékelni. Mintha nem tudhatná mindenki, hogy a technológiai haladás az utolsó reményünk, mellesleg mai jólétünk kulcsa, és ennek elősegítése szintén nem helyi ügy, hanem olyan vállalkozás, ahol minden szövetségesünkre szükség van.

De nem, betapasztjuk a fülünket, megyünk inkább a telekre. Ha esetleg mégis érdekel bárkit az európai választás, az azért van, mert valamelyik hazai pártnak drukkol, olyan indokokkal, amelyeknek az országhatáron túli ügyekhez semmi közük.

A XXI. század számunkra Európában játszódik. Rég nem arról kellene vitáznunk, hogy kit szeretünk idehaza a legjobban, hanem hogy mi legyen a kontinensen, és mitől lehetnénk együtt erősebbek. De hülyék és tompák vagyunk ahhoz, hogy ezt felfogjuk.

Mármint mi, európaiak.

Hát mit művelnek már a franciák? Svédország nácikat küld az unióba, tényleg? Meg Németország is? Visszaszavazzuk magunkat nemzetállammá, egyenként? Az nagy buli lesz, legalább akkora, mint a XX. század volt. Vagy az van, hogy felnőtt egy generáció, amelyik a világháborút már csak számítógépes játékokból ismeri, és tök menőnek találja? De srácok, világháborúban nincs internet! És ne mondjátok, hogy a lövészárokban kártyázni jobb móka, mert akkor most is inkább azt csinálnátok.

Álmaimban Amerika

Hadd mondjak el néhány dolgot a közismerten elhülyült, pohos és konzumidióta amerikaiakról.

Először is messze nem ilyen szűk látókörűek, mint az európaiak. A nemzeti izolacionizmus, ami Európában oly népszerű, náluk is jelen van persze. Csakhogy egyáltalán nem díjazzák ilyen mértékben. Sarah Palin például mindent megtett, hogy megfeleljen a csillagos-sávos pizsamában söröző, nemzeti érzelmű prolinak, de amikor kiderült róla, hogy Afrikáról azt hiszi, az egy ország, akkor kiröhögték és lapoztak. Európában, úgy tűnik, kifejezetten menő azt hirdetni, hogy külvilág nincsen is.

Ennek is köszönhető, hogy az Egyesült Államok a maga érdekeit magas színvonalon képes érvényesíteni diplomáciai és katonai eszközökkel. Ilyen mindenekelőtt az, hogy az ő területét senki ne merje megtámadni, vagy polgárait legyilkolni. Aztán ehhez jönnek a csúnya anyagi célok, nyersanyagok, technológia, olcsó üzemanyag. Az amerikaiak életszínvonalából ítélve ezeket is egész ügyesen megszerzik maguknak. Ha drón kell hozzá, akkor teremtenek drónt.

Ezt úgy érik el, hogy egyrészt elhiszik, hogy van világ és azzal nekik van dolguk, másrészt meg belátják, hogy Kalifornia önmagában nem tudna kiállítani egy repülőgép-anyahajót. Ezért, bármennyire is lenézik a texasiakat és mindenki mást, hajlandóak egyesíteni az erőiket. Ezért is hívják őket Egyesült Államoknak. És ezért nem hívják így az Európai Uniót. Igaz, az amerikaiaknak könnyebb átugorni a lokálpatriotizmus akadályát. Az ő államszövetségük kormányzata ugyanis jelen van az életükben, és időnként jelét adja annak, hogy számíthatnak rá.

Mi történik Amerikában, ha lecsap a hurrikán, a vörösiszap vagy a godzilla? Az elnök kifejezi aggodalmát és segítséget ígér, majd a helyi nemzeti gárda felett hamarosan megjelennek a szövetségi kormányzat helikopterei és egyéb eszközei. Adakozik és segít az egész birodalom, a szomszéd államok önkénteseket toboroznak, segélyszervezetek nyitnak sátrakat, és az egész ország értesül a híradóból, hogy New Orleansben nagy a baj.

Európában nem ez a módi. Ne csodálkozzon Európa, ha a polgárai nem érzik a törődést. Ott volt Manuel Barroso Kolontárban? Nem volt ott. Orbán Viktor ott volt. Ott volt bárki az uniótól a Duna gátjain? Vona Gábor igen. Gyurcsány Ferenc is. Segített az unió a károk enyhítésében? Nos, igen, de azt a magyar polgár állami, mármint magyar állami segítségnek könyvelte el. Brüsszel csak aláírta a csekket.

Mindezt megtenni, a feltételeit megteremteni igazából csak papírmunka lenne. Összetolni egy segélydandárt, amely az unió zászlaja alatt kutat, ment, tüzet olt és gátat emel. Például az olyan tönkrement provinciákban, ahol a mélyen tisztelt nemzetállam tíz darab helikoptert nem képes üzemben tartani a maga fényes bölcsességében, mert kell a pénz stadionra. Kimenni a gátra, és elmondani, hogy ezt most az önök kormánya helyett csináljuk; ezeket a takarókat európai háziasszonyok horgolták, mert van közünk egymáshoz.

És megteremteni az európai hősöket. Nem rossz indulás a szakállas nő, csak kéne mellé még néhány figura, akik igazságot tesznek és megsegítik a bajbajutottakat, szóval egy európai értelemben vett, transzvesztita Batman vagy ilyesmi. Nem szégyen megfigyelni, mi a kultúrpolitika szerepe a nálunk sikeresebb civilizációkban, és nyitni neki egy fejezetet a kohéziós alapokban. Több lehet a haszna, mint degeszre tömni Mészáros Lőrinc zsebét.

Európa új vezetésének tennie kell azért, hogy ebből a földrészből közösség legyen. Különben elveszíti keleti tartományait, és azokra olyanok teszik rá a kezüket, akik nem rendeznek feleslegesen szabad választásokat. Az aktívabb központ megteremtése konfliktusokkal és ellenlépésekkel fog járni. Erős a tábora azoknak, akik semmi turbulenciát nem akarnak, csak felvenni a fizetésüket, és tolni tovább a begyakorolt rizsát. Eurokratának lenni kényelmes állás, mesés fizetéssel és csekély felelősséggel. Nehéz lesz többet kitaposni belőlük, de nincs más út: ha Európa így marad, akkor hamarosan nem lesz olyan állás, hogy eurokrata. Nem utánatok jön az özönvíz, hanem a nyakatokba.

Nemzetek Európája

A föderális Európa programját minden tagállamban támadások érik, a hazafiatlanság és a nemzetárulás közötti skálán. Az Európai Egyesült Államok támogatói erre többnyire értetlenül reagálnak: mi meglennénk nemzet nélkül valóban, de miért baj ez? A realitás azonban sajnos az, hogy ma még mindig ez az a nagyságrend, ameddig a földrész polgárai ellátnak. És ha valaki nem eléggé francia, angol vagy magyar, akkor azt akkora hibának fogják fel, mintha nem tudná, hogy Afrika nem egy ország. Sőt még súlyosabbnak.

De valójában semmi szükség arra, hogy az egyesült Európában megtagadjuk és elveszítsük franciaságunkat vagy magyarságunkat. Épp ellenkezőleg. Ennek a magunkkal cipelt, születésünkkel, nyelvünkkel és olvasókönyveinkkel ránk aggatott örökségnek keresünk menedéket akkor, amikor az erős, közös Európáért dolgozunk. Mert itt megmaradhatunk magyarnak, franciának, metodistának vagy transzvesztitának, katolikusnak és marxistának, rappelhetünk és néptáncolhatunk kedvünkre, és ahová mehetnénk Európán kívül, ott biztos, hogy boldogtalanabbak lennénk. Egyedül meg pláne. Európa nem fenyegeti a magyarságunkat, mert a magyarságunk a szaloncukor, a hurka, Kosztolányi Dezső és a halászlé, és nem a médiatörvény meg Simicska Lajos. Azokról lemondhatunk nyugodtan, ha Európa ezt kéri.

Ahogy azokról a helyettes senkikről is, akik az egyesült Európában – tudják nagyon jól – versenyképtelenek lennének. Ezért ütik a vasat francia, svéd és magyar nacionalistaként, mert felismerték, hogy csak a kis helyi szemétdombon lehetnek valakik. Miért, mi lenne egy egészséges ötszázmilliós birodalom államszervezetében Deutsch Tamás meg Szanyi Tibor? Összeszokott éjjeliőr-páros. Szégyenletes ballasztok ők a közös űrhajónkon. A legjobb, amiben reménykedhetünk, hogy Európa átlép a fejük felett, és ez volt az utolsó alkalom, hogy efféle selejttel egyáltalán nevezni lehetett.

Ilyesmikről kellett volna szavaznunk már tegnap is. Brüsszel feladata lesz keresztülverni, hogy öt év múlva már valóban és tudatosan ezekről szavazhassunk, és akarjunk igent mondani. Hogy már a gyermekeink is értsék: Euro-Batman értük van, és egyébként Euro-Batman mi vagyunk.

Magunktól nem fogunk rájönni.