Finnországban megszűnnek a tantárgyak. A finn gyerekek nem matekot, földrajzot, történelmet vagy angolt fognak tanulni, hanem azt, hogyan működik mondjuk egy étterem. És ennek kapcsán tanulják meg a forgalom és profit kiszámítását, hogy hol terem a kávé és miért ott, és hogyan beszélnének minderről angolul a kedves vendéggel vagy a külföldi főnökkel. Meg azt, hogyan és hol érdemes rákeresni arra, amit még nem tudnak. (Folyóírást viszont nem tanítanak nekik, ezt felváltotta a gépelés.)

Ez nem egyszerű reform, alaposan fel fogja forgatni a finn oktatást, erőfeszítést és rugalmasságot igényel tanártól, a tantervek, könyvek és szoftverek kidolgozóitól és a kormányzattól. Egy tűnik csak biztosnak: a gyerekeknek jobb lesz így. Elmúlik a generációknak gyomorgörcsöt okozó szorongás, amit a nemszeretem tantárgyak okoztak. Kapnak helyette számos esélyt, hogy mégis megszeressék a matekot, a földrajzot vagy az angolt.

Önéletrajzi elemként el kívánom mondani, hogy egész tanulmányaim alatt gyűlöltem a matematika nevű tantárgyat. Előbb a rettentően unalmas, öncélú egyenleteket utáltam meg, aztán azt a rengeteg absztrakt háromszöget és trapézt, aminek a szögeit függvényekből kellett kitaposni. A tanáraim nem igyekeztek meggyőzni, hogy ennek én hasznát tudnám venni, amennyiben nem leszek matematikus vagy mérnök, márpedig ennyit elég hamar eldöntöttem. Sok évvel később jöttem rá, hogy mire jók ezek a valóságban: hobbiból csinálgatott számítógépes játékok mechanikájának kódolásánál, ahol változókkal kell dolgozni; vagy amikor építenék egy szekrényt vagy kunyhót, és kiszámolom, mennyi deszka kell a fatelepről. Mindjárt testté lesz az ige, kézzelfoghatóvá a paralelogramma, ágyúgolyóvá a buta iksz, amit most már van értelme parabolikus függvényen ábrázolni.

Ennyi kellett volna. Most annyival könnyebb ezt megmutatni, hogy minden gyereknél van számítógép; interaktív tananyagokkal, szimulációkkal, akár kalandjátékokkal is össze lehet fogni a különböző tudásterületeket. Ez tovább növeli az érdeklődést, és azt a felbecsülhetetlen hatást, hogy a gyerekek többsége örömmel fog tanulni. Sőt, leckét csinálni, mert az sem értelmetlen krikszkrakszok körmöléséből áll, hanem kreatív, érdekes, sikerélményt okozó küldetésekből, aminek a végén a jó tanuló legyőzi a boss monstert.

És miért ne lehetne minden gyereknél számítógép? Telne a magyar tankönyvcsomagok árából is, hogy stadionokat vagy állami médiát ne is számoljunk. Anyagi akadálya nincs annak, hogy a magyar oktatás elinduljon ebbe az irányba. Mégis az utolsó előrelépés az interaktív táblák beszerzése volt 2007 és 2009 között. Ma hírmondóként működik egy-egy darab az általános iskolákban.

Eközben Magyarországon

Mint mondtam, egy ilyen reform áldozatokat követel a tanároktól. Továbbképzéseket jelent és azt, hogy nehéz helyzetbe kerül az a tanár, aki nem tudja felvenni a ritmust, vagy nem képes más tárgyakba beletanulni. Csakhogy ezt az áldozatot a magyar tanárok már meghozták. A kétharmad alaposan megalázta őket – de nem valamiért, hanem csak úgy, heccből.

És mi történt ezen kívül? Heti öt tornaóra, egyentankönyv, erkölcstan, egyháziasítás, meg az egész terület erőszakos begyűrése egy segg alá. Mi a különbség a finn modell és a magyar elrettentő példa között?

A hazai intézkedések egy része egyszerű, brutális hatalomkoncentráció. Ezzel elvileg megpróbálhatnának értelmes dolgokat is véghezvinni, de előbb-utóbb óhatatlanul lazítani kellene rajta. A finnek azért bízhatnak abban, hogy lesz elég interdiszciplináris segédanyag egy ekkora rendszerváltás után, mert a tanáraik autonómiája ezt lehetővé teszi. Ehhez rengeteg innovációra van szükség, minél több jó tanár kreativitására és ötleteire. Nyilván nem sziporkáznak annyira ott, ahol tankönyvből is csak egy van, és személyesen a miniszter nevez ki minden iskolaigazgatót.

A magyar oktatásirányítás sajátossága, hogy nem merít a tanárok és iskolák tapasztalatából és bölcsességéből, viszont mindenkire rákényszeríti a saját korlátait. Azok pedig rettenetesen szűkek. Akik a területért felelnek, valószínűleg tisztában vannak saját alkalmatlanságukkal, ezért is próbálnak elnyomni minden tehetséget. Itt senki sem lehet okosabb Czunyiné Bertalan Juditnál, vagy korszerűbb Balog Zoltánnál.

Ők viszont nem gondolnak semmit arról, hogy milyen legyen az iskola. Amit változtattak rajta mindezzel a hatalommal, az merő műparasztkodás. Mind olyasmi, amit – szerintük – el lehet adni azzal, hogy ezek nemzeti és keresztény dolgok. Tehát jók. Aki azt mondja, hogy nem kell ennyi testnevelés és erkölcstan, az a betegség és az erkölcstelenség (továbbá a drogmaffia) oldalán áll, és punktum. Hogy van-e értelme, helyszíne és releváns tartalma a tornaórának vagy az erkölcstannak, az tökéletesen mellékes.

Ráadásul nem csak az a baj, hogy ezek a hagyomány mankóin botorkáló, fáradt és üres agyak nem tudnak újítani. Eleve szemben állnak mindenféle újítással, mert ami új, az rossz.

Még hogy ne legyenek tantárgyak, amikor mindig is voltak? Számítógépet nyomkodjanak ahelyett, hogy ceruzát – postairónt! – hegyeznének, mint ükapáik? Elkerüljék a megaláztatást, mert valamiben gyengébbek? Szeressenek tanulni? De hiszen ez mind modernség volna!

Si est vita, non est ita

Egyszer ennek vége lesz, és ezeknek végük. Akkor majd kétségbeesetten rácsodálkozunk a finnekre (románokra, britekre, amerikaiakra, kínaiakra), aztán valamikor majd a magyar gyerekek is boldogan mennek iskolába, játszva okosodni, házi feladatnak pedig játékokat tolnak végig otthon multiplayerben. Mindent jobban és szívesebben tanulnak meg, mint a szüleik. És amikor felnőnek, egészen mást fognak gondolni a munkáról is, mert megadatott nekik, hogy a tanulás se szenvedés és alaki gyakorlat legyen.

Addig még generációkat fognak megnyomorítani. A mi gyerekeinket. Tudjuk, látjuk, hogy lehetne jobb dolguk, vidámabb, hasznosabb életük, gyerekkoruk. Ahogy cseperednek, egyre jobban látják ők is, aztán amint tehetik, elmennek innen. És így válik valóra az optimista jóslat: az unokáink már élvezni fogják az iskolát. Igaz, nem lesz olyan tantárgyuk, hogy magyar nyelv és irodalom. De ez nem túl nagy ár azért, hogy nem szívatják őket egész gyerekkorukban, ha egyszer nem muszáj.