Bármilyen látványos képeket lehet készíteni a futóversenyek közbeni szemetelésről, igazán komoly problémát a környezet szempontjából nem ez okoz. Újrahasznosítható poharakról van szó, amelyeket a legtöbb verseny után szelektív hulladékgyűjtőbe juttatnak el. A logisztikája ennek nem olyan nehéz, mint elsőre hinnénk, hiszen nem kilométereken át kell a szemetet gyűjteni. Még egy olyan hosszú versenyen is, mint egy maraton, 8-15 frissítőállomáson osztják az innivalót, ezeken 50-100 méter hosszan van szemetelő zóna kijelölve, ahol folyamatosan gyűjtik össze az eldobált poharakat.

Sokkal jobban aggódhatnak a környezetvédők amiatt, amit a célzónában látnak. A legtöbb versenyen, amint az ember beér a célba és megkapja a befutóérmét, a kezébe nyomnak egy műanyag táskában némi műanyag palackos vizet, szponzori füzeteket és reklámokat, és még valamennyi rágcsálnivalót is, szintén műanyagba csomagolva, valamint természetesen egy befutópólót. Ráadásul mivel ezeket mindenki hazaviszi, a poharakkal ellentétben még csak nem is garantált, hogy a szemét szelektív hulladékgyűjtőbe kerül.

De mekkora is egy hobbisportoló karbonlábnyoma? És mit lehet tenni, hogy a versenyzés kevésbé legyen környezetszennyező? Ennél a számolgatásnál nagyon könnyű félrecsúszni – ennek emlékezetes példája, hogy sokan, akik szerint az autó annyira nem is környezetszennyező, a The Washington Post 2012-es számítását idézik: egy maraton lefutása alatt egy átlagos testsúlyú futó 8,7 kiló szén-dioxidot termel, alig kevesebbet, mint az a 10,3 kiló, amelyet ugyanennyi táv végigautózása jelent. Első ránézésre is gyanús a két szám közötti kis különbség, jobban belemélyedve pedig kiderül, hogy az egész egy módszertani katasztrófa: csakis azt számolták ki, hogy mennyi szén-dioxid jön ki a tüdőből, illetve a kipufogócsőből, mintha az autózás és a futás csak emiatt lenne környezetterhelő.

Shutterstock

Pedig mivel a lélegzés nélküli futás nem opció, épp az összes többi része a versenyzésnek az, amellyel lehet csökkenteni a karbonlábnyomot. A Runner’s World sokkal precízebb számítást végzett a Bonneville Environmental Foundation segítségével, amikor arra jutott: egy átlagos futó évente 2471 kiló szén-dioxiddal terheli meg jobban a bolygót, mint ha csak otthon ülne. Ez nagyjából annak feleltethető meg, mint ha egy SUV-ban naponta 16 kilométert vezetne.

A felmérés leglátványosabb pontja azonban az volt, hogy egyetlen tétel felelős a futó karbonlábnyom 75 százalékáért, 1852 kilóért: a távoli versenyekre repülés. A második legnagyobb tétel pedig, amely az összérték 6 százalékát adja (151 kilót), a közelebbi versenyekre és az edzésre autózás.

Vagyis az elsődleges feladat, ha egy sportoló azt szeretné, hogy a hobbija ne okozzon kárt, nagyon egyszerű: versenyezzen a saját országán belül, még ennél is jobb, ha a saját városában teszi, az edzéseit pedig, ha csak lehetséges, szervezze kaputól kapuig.

A kutatás szerint egy átlagos pár futócipő elkészítése 65 kilogramm szén-dioxid kibocsátásával jár (ráadásul a kutatásuk szerint egy futó akár három párat is vehet évente), nagyjából 20-25 kiló káros anyaggal jár egy futónadrág és egy póló gyártása. Ezen a ponton azt szokták tanácsolni: ha már annyi befutópólót adnak, hordják a futók azokat az edzéseken is. Azt is gyakran halljuk, hogy ember ne a cipőn spóroljon, hiszen vigyáznia kell a lábára, de a sportolásra alkalmatlan, utcai használatra még megfelelő cipőit vagy hasznosítsa újra, vagy legalább adományozza el. Vannak azért járulékos előnyök így is. Andrea Collins, a Cardiff University munkatársa a BBC-nek arról beszélt: aki fut, az kevesebbszer ül autóba, és már csak a lezárások is segítik a várost, a londoni légszennyezettség drasztikusan, 89 százalékkal esik egy maraton napján.

AFP / Franek Strzeszewski

Természetesen azt nem várhatjuk el a versenyek szervezőitől, hogy arra kérjék a távoli helyekről érkező sportolókat, inkább ne nevezzenek hozzájuk. Mégis vannak módszerek arra, hogy a szervezők is zöldebbé tegyék a versenyeket.

Ezzel már Magyarországon is próbálkoznak. A Maratonman futóverseny-sorozaton és a Balatonman triatlonversenyein már lehet ökorajtcsomagot választani. Aki így nevez, az olcsóbban indulhat el a versenyen, de vállalnia kell, hogy a frissítőpontokon nem kér műanyag poharat, csak a saját poharába vagy kulacsába kapja az italt. A 2020-as kísérletet a szervezők elég sikeresnek értékelték ahhoz, hogy a 2021-es versenyekre is meghagyják azt a nevezési opciót.

A járvány azonban keresztbe tesz sok környezettudatos tervnek.

Nem csoda: a személyes érintkezések csökkentése most mindennél fontosabb, akkor is, ha ez sok műanyag használatával jár. A Spar Budapest Maraton szervezője, a BSI azt írta: nemcsak a frissítők felvétele történt kontaktmentesen, hanem a frissítőállomások elrendezése is, ahogy a szeptemberi Wizz Air félmaratonon is, vagyis az italokat kesztyűben töltötték ki, és ugyanúgy műanyag poharakat használtak, mint korábban. A legnagyobb magyar triatlonverseny, a nagyatádi ExtremeMan futópályáján pedig a megszokott műanyag poharak helyett félliteres palackokban lehetett felvenni az italt, ami nem tesz jót a karbonlábnyomnak, de egy világjárvány alatt bőven elfogadható. Hogy hosszabb távon mi a jó egyensúly, az még nyitott kérdés.

MTI / Mónus Márton

A világ nagy tömegsportrendezvényei közül a London Marathon szervezői tették a legnagyobb vállalásokat – volt honnan javítaniuk, hiszen amikor bejelentették, hogy zöldebb versenyt szeretnének, még arról kellett meggyőzni a résztvevőket, hogy minden egyes mérföldre azért nem muszáj frissítőpontot tenni. Másokhoz képest a takarítással sem álltak jól, a nagyobb változások egy részét az után jelentették be, hogy kiderült, a 2018-as versenyt követő órákban Westminster önkormányzatának megbízásából még 5,2 tonna szemetet kellett összeszedni, közte 47 ezer műanyag palackot. A szervezők azt ígérték:

• 26 helyett csak 19 frissítőállomás lesz (igaz, ez még mindig több, mint más nagy versenyeken, az idei Spar Budapest Maratonon például 12 volt),
• több frissítőállomáson műanyag palackok helyett komposztálható poharakban adnak inni,
• hétszáz versenyzőnek tesztként olyan futóövet adnak, amelyben tudnak magukkal kulacsokat vinni,
• a megmaradt műanyag palackok legalább 50 százalékban újrahasznosított műanyagból készülnek,
• és hogy ne csak az iváson próbáljanak zöldíteni: a verseny környéki plakátokat, rajtuk a fontosabb információkkal, nem kinyomtatják, hanem kivetítik.

Az ígéret arról szólt, hogy a 2019-es teszt után 2020-ban már zöld versenyt fognak rendezni – ebből a járvány miatt nem lehetett semmi, az idei maratont úgy tartották meg október 4-én, hogy csak pár tucat elitversenyzőt engedtek rajthoz állni, a hobbifutók ezreinek otthon kellett maradnia.

Az látszik az eddig felsoroltakból, hogy nagyon ritka, amikor a szervezők nem a frissítőpontokon próbálják zöldebbé tenni a versenyt. Lehetnek kreatív megoldások pedig: az austini és a portlandi maraton rajt- és célzónáját például napelemekről látják el árammal, azt pedig szintén Portlandben találták ki a helyi triatlonverseny szervezői, hogy a befutóérmeket leselejtezett biciklik darabjaiból készítsék el. A hamburgi példát követve egyre több versenyen próbálkoznak azzal, hogy helyi termesztésű gyümölcsöket adjanak a frissítőpontokon vagy a verseny után. Ezt a salzburgi maratonon viszik a csúcsra, ahol még a verseny után kínált alkoholmentes sör is helyi. Ugyanott találták ki azt is, hogy a mentőautókon és az ORF közvetítőkocsijain kívül egyetlen technikai autót sem engednek be, a versenybírók, a szervezők, de még a rendőrök is biciklin közlekednek.