A megnyugtató kék-sárga közeg és Ausztrália - Kásás Tamás életútja, 1. rész

13 perc

2020.12.25. 17:00

Kásás Tamás minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb magyar sportolója. Hogy ért fel a csúcsra ez a jóképű, két méter magas, szőke vízilabdazseni? A hullámvölgyekkel tarkított sztorinak nem minden eleme oly meseszerű mint hinnénk. Öt részben mutatjuk be "Kása" pályafutását az M. Kiss Csabával közösen, visszavonulása után írt könyv alapján.

Ma nincs reggeli edzés. A reggeli edzés kifejezésem tulajdonképpen megtévesztő lehet, mert tizenegykor kezdődik, de nekem ez tényleg reggel. Nagyon rosszul alszom ugyanis. Jó esetben éjfél után egy-két óra tájban sikerül álomba merülni, de éjszakánként még így is legalább kétszer felébredek. Leginkább azért, mert nem kapok levegőt. Kómásan matatok az ágy mellé készített orrcseppemet keresve, benyomom az adagot, pár perc, és hat, újra kapok levegőt, jólesően mélyeket lélegzek, és kéjesen álomba zuhanok. De nem tart tovább két-három óránál, és megint fuldokolva kezdek tapogatni az éjjeli szekrényemen; be kell magam lőni, hogy életben maradjak.

Igen, függő vagyok. Orrcsepp függő. Az orvosok szerint allergiás vagyok a klórra. Lényegében tehát az uszoda vizére.

Az aranyfiú
Kásás Tamás tehetsége és eredményessége okán kiemelkedett még a magyar aranygenerációból is. Már juniorként megnyert minden kupát, felnőtt pályafutásának díjai, érmei pedig szinte megszámlálhatatlanok: háromszoros olimpiai, mellette kétszeres Európa- és egyszeres világbajnok, többszörös világkupa és világliga győztes, klubcsapataival sokszoros Euroliga (gyakorlatilag a vízilabda Bajnokok Ligája), KEK és LEN kupa győztes, kilencszeres olasz bajnok. A FINA szerint a 21. század első évtizedének legjobb vízilabdázója, idehaza egy másik korszakos klasszis, Faragó Tamás után a második lett a Pólósok pólósa szakértői szavazáson. Az egyetlen olyan vízilabdázó, aki Európa-bajnokság döntőjében a győztes összes gólját egymaga szerezte. Páratlanul sikeres pályafutását 2012-ben, a londoni olimpia után fejezte be. A sorozatunkban közölt könyvrészleteket itt találja.

Azt hiszem, az könnyen belátható, hogy ez az állapot egy vízilabdás számára nem ideális. Próbáljanak meg elképzelni egy versenylovat, amelyik allergiás a fűre. Esetleg egy hidegallergiában szenvedő síelőt. Vagy egy tornászt, súlyemelőt, amelyik nem bírja a magnéziumport.

De van más probléma is. Az olaszok miatt lettem gátlásos. Merthogy az vagyok. Gátlásos. Gátlásos és zárkózott. Tele szorongással.

Tinédzserkorom kezdetén egyszercsak ott találtam magam Siracusában és mindenki nézett. Nem, nem csak képzelem, hogy néztek. Valóban engem figyelt az egész város. Bámultak folyamatosan. Alapélményem Szicíliából, hogy nem tudok elrejtőzni a tekintetek elől, bármennyire is szeretnék. Mindenhonnan néznek. Akármerre megyek, fekete szemek merednek rám.

Kicsi, sűrű, sötét figurák a siracusaiak. Lassú, tömzsi emberek, sötét bőrrel, fekete hajjal, fekete szemmel. Kilógtam közülük. Tizennégy évesen magasabb voltam mindnél, és látványosan vékonyabb. Egy szál bél kis fickó, fehér bőrrel, hosszú, szőke hajjal, kék szemmel, és rendkívül riadt tekintettel. Mert mi tagadás, be voltam tojva. Pedig soha nem bántottak. Csak néztek.

Haza akartam menni. Nem a Via Marabittire, ahol éppen éltünk, hanem Budára, az Attila útra. Oda, ahol mindenki olyan, mint én. Oda, ahol nem tűnök fel, ahol – ha nem is vagyok egyforma -, de legalább hasonlítok az átlagra, és ahol értem a nyelvet.

Kásás Tamás junior játékosként /// Szőke srác
kataca.hu

Nyolc voltam, amikor egy évet Ausztráliában éltünk. Apám akkor éppen ott kapott munkát.  Ott sokkal jobban elvoltam. Mert Brisbane-ben, a pazar szépségű Gold Coast fővárosában, és általában az egész kontinensen, mindenféle náció előfordult. Sokkal tarkább világ volt, mint Siracusa. Nem is bámult senki.