Hogyan gyógyítsuk lelki sebeinket? – 3. rész: Újra lehet alkotni egy életet?

Szokei nem volt biztos benne, hogy össze akarja ragasztani a kerámiát. Mi értelme látni a saját darabokra tört lelkét, és újraélni a szenvedést? Nem lenne jobb fiókba zárni a cserepeket, hogy soha többé ne kerüljenek a szeme elé? Szokei gondolkodását elködösítette a fájdalom. A szenvedés rossz tanácsadó. Ismét lehunyta a szemét, hogy világosan gondolkodhasson.

Nyár volt, egyike azoknak a napoknak, amikor szinte fojtogat a hőség. Lementem kajakozni, hogy felfrissüljek a folyó egyik sebes sodrású szakaszán. A katalán Pireneusokban Llavorsí és Sort között jó néhány ilyen szakasz van, ahol nyáron tömegesen jelennek meg a rafting, a kajak vagy a riverboarding szerelmesei, és nem hiányoznak azok sem, akik úszógumival csobbannak a vízbe. Úgy bizony, úszógumival! Így esett, hogy félúton találkoztam egy párral, akik egy hatalmas, teherautó-kerék méretű úszógumival vágtak neki a folyónak, és bajba kerültek. Elkapta őket egy ellenirányú áramlat, és beszorultak egy kanyarba, amely a szárazföldről megközelíthetetlen volt. Látva arcukon a kétségbeesést, és hogy az ellenáramlat épp egy kidőlt fa irányába sodorja őket, hozzáfogtam a mentési művelethez.

Ahogy közelebb eveztem hozzájuk, észrevettem, hogy egy víz alatti faágban akadtak el. Kiszálltam a kajakból, és segítettem nekik, de nemsokára arra lettem figyelmes, hogy a víz vörös a vértől… az én véremtől… Ahogy kiugrottam a kajakból, egy kő végigkarcolta a lábszáramat, a hideg víz azonban eleinte elfedte a fájdalmat. Amikor visszanyertem a nyugalmamat, jobban szem[1]ügyre vettem a sebet: húsz centi hosszú, mély vágás volt. Elég komoly! Még legalább egyórányi evezés állt előttem, utána pedig vissza kellett mennem Llavorsíba a kocsihoz. Eszembe jutott, hogy tovább evezhetnék Trempig, ahol van egy kórház, de igazság szerint, ha az ember a hegyek között él, dolgozik és pihen, akkor a baleset a mindennapok része. Amikor a kaland végén eljutottam a kempinghez, ahol megszálltam, észrevettem, hogy a seb máris hegedni kezdett. Alábbhagyott a gyulladás, megszűnt a vérzés, és már nem is fájt annyira.

Ahogy már említettem, a testünk öngyógyító mechanizmusa gondoskodik róla, hogy behegedjenek a sebek. A biológiánkat az életre tervezték, és ebbe az a lehetőség is belefér, hogy sérülésekkel kell megküzdenünk. Nem az a lényeg, hogy sebezhetetlenné váljunk, és nem is az, hogy a sérüléstől való félelmünk okán semmibe ne kezdjünk bele. Az pedig végképp nem, hogy könnyű és kipárnázott életre vágyjunk. A valódi cél, hogy erősebbek legyünk az életnél, felépüljünk a sérüléseinkből, és képesek legyünk megjavítani és összeilleszteni azt, ami eltörött.