„A járvány előtt ritkán láttak síró sebész főorvosokat” – a magyar orvosok nagy része ma is szakértői segítségre szorulna

„Nagyon sokszor eszembe jut az a pillanat, amikor a traumatológus rezidenssel próbáltunk beállítani egy lélegeztetőt, amolyan vak vezet világtalant felállásban, miközben a kórterem sarkában szólt egy tévéből a kormányinfó, amiben arról beszéltek, minden a legnagyobb rendben.”

Ez az élmény jutott eszébe annak az orvosnak, akit arról kérdeztünk, öt év elteltével hogyan emlékszik vissza a koronavírus-járvány hónapjaira. Kevés olyan terület van Magyarországon, amelyet annyira gyökeresen változtatott meg a Covid, mint az egészségügyet. Míg a lakosságot a fertőzésveszély mellett a kijárási tilalom bevezetése és az iskolák bezárása sokkolta, a frontvonalban dolgozó orvosoknak és ápolóknak ekkor már saját egészségüket sem kímélve kellett felvenniük a harcot egy ismeretlen vírussal.

És bár a kezdetekben világszerte nyilvános tapssal, ingyenétellel és szolidaritási akciókkal köszönték meg áldozatvállalásukat, később rajtuk csattant az egyre növekvő frusztráció is.

Hazudnánk persze, ha azt mondanánk, hogy az egészségügyben semmilyen pozitív változást nem hozott a Covid. A járványnak „köszönhetjük” a felhőbe felírt recepteket, és azon sem feltétlenül csodálkoznak az orvosok, ha inkább a telefonban mondanánk el nekik a panaszainkat. Az érintett egészségügyi dolgozók döntő többségében mégsem ezek ragadtak meg, sokkal inkább az óriási mentális terhelés, a túlfeszített munkatempó, a szervezetlenség és mindenekelőtt a fuldokló, haldokló betegek látványa. Ezeknek a traumáknak pedig még ennyi idő után is tapintható a rájuk gyakorolt hatása.

Cél nincs, fásultság van

Sok egészségügyi dolgozó számára még az is nehezen hihető, hogy egyáltalán vége lett a járványnak. „Teljesen megdöbbentem, amikor írtad, hogy öt éve kezdődött. Egészen konkrétan az ujjaimat nyitogatva kellett utánaszámolnom, hogy elhiggyem. Egyszerre tűnik az egész távolinak és valami olyannak, ami még mindig nem múlt el” – írta erről egy vidéki kórházban dolgozó orvos.

Pedig ha valaki, ő a történések középpontjában volt: önként, érdemi tapasztalat nélkül, nőgyógyász és traumatológus rezidensekkel dolgozott Covid-intenzív részlegeken. Ahogy írta:

„a Harvard egyetem tett elérhetővé egy lélegeztetéssel kapcsolatos online kurzust, az egyik hétvégén azt csináltam végig, hogy kicsit képbe kerüljek”.

Nem csoda, hogy őt és sok kollégáját a mai napig kísértik az akkor történtek. A terhet még nehezebbé teszi, hogy sok orvos úgy érzi, a mai napig nem kapott megfelelő lezárást. Ahogy forrásunk fogalmazott: a konfliktusok, a tüskék mindenkiben megmaradtak, és valódi megoldások nélkül zökkentek vissza a mindennapokba, ahol újra „csak” a korábban megszokott problémákkal szembesültek.

Ráadásul ennyi idő elteltével úgy érzik, sok esetben logikus magyarázatot sem tudnak a fásultságukra.

„Míg zajlik egy világjárvány, addig valahogy az ember meg tudja magának racionalizálni, hogy oké, most emiatt nem alszok, emiatt vagyok feszültebb, kalapál a szívem, nem vagyok otthon, meg úgy általában emiatt szar most minden. De a hétköznapokban ez most nem megy. Ezért növekedik a fásultság. Most nincs olyan cél, mint egy járvány legyőzése.”

Nem tudták, mi történik

Arról, hogy milyen hatása volt a Covid-járványnak az egészségügyben dolgozókra, ma már nemcsak személyes visszaemlékezések, hanem tanulmányok is rendelkezésre állnak. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) a járvány sűrűjében és az azt követő időszakban is készített felmérést az orvosok hangulatáról, jövőképéről és a kiégettségük szintjéről. Hasonló kutatások jelenleg is folynak, a többi közt a Szegedi Tudományegyetem, az ELTE és a MOK szervezésében, de az Egészségügyi Világszervezetnek (WHO) is van ilyen projektje. Az eddigi eredmények azonban nem sok jót mutatnak.