Világszerte április 24-én emlékeznek meg minden évben az első világháború alatti örmény népirtásról. 1915-ben ezen a napon a népirtás nyitányaként közel 250 örmény értelmiségit hurcoltak el az oszmán fővárosból, Konstantinápolyból. Az ezt követő tömeges deportálások és a Kelet-Anatóliában lezajlott pogromok során körülbelül 600-800 ezren haltak meg.

Az örmények által csak "a nagy sorscsapásnak" nevezett eseményt sok történész tartja a huszadik század első népirtásának: először fordult elő, hogy egy teljes népet fenyegetett a fizikai megsemmisülés. Az örmény genocídium sokak szerint modellül szolgált a 20. század más tömeggyilkosainak: 1939. augusztusában Adolf Hitler a lengyel nép elpusztításával kapcsolatban megjegyezte: "Végül is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?"

A vérfürdő korabeli ábrázolása. A nemezis utólérte őket

armenianhouse.org

A népirtás tagadása és eltussolása már a háború idején megkezdődött: Németországi és az Osztrák-Magyar Monarchia katonai cenzúrája nem engedte, hogy a központi hatalmakkal szövetséges Oszmán Birodalomban elkövetett háborús bűnök nyilvánosságra kerüljenek. A hivatalos török történetírás a mai napig tagadja, hogy 1915-ben népirtás zajlott volna, a hatályos török törvények pedig büntetik azt, aki ilyesmit állít. A probléma ma is gyakran okoz konfliktusokat Törökország és a külföld viszonyában, hiszen több országban (Svájc, Szlovénia, Argentína) éppen a népirtás tényének tagadása számít bűncselekménynek. Franciaországban az alkotmánytanács éppen idén februárban semmisítette meg a népirtás tagadását tiltó törvényt.

Bűnbakképzés

A Ottomán Birodalom 1914 augusztusában lépett be az első világháborúba a központi hatalmak oldalán. A birodalmat ekkor már hét éve az Egység és Haladás bizottsága, más néven az ifjútörökök irányították. A sokszínű mozgalom eredetileg nem rendelkezett egységes ideológiával, tagjai között megtalálhatóak voltak a nyugati értelemben vett demokrácia hívei és a legszélsőségesebb nacionalisták. Az 1908-as hatalomátvételt követő években végül az utóbbiak kerültek vezető szerepbe.

A törökök 1914 telén nagyszabású offenzívát indítottak a Kaukázusban a cári Oroszország ellen, de csúfos kudarcot vallottak, a sereg tavaszra gyakorlatilag megsemmisült. A hadtest parancsnoka, Enver pasa a hegyekben élő örményeket tette felelőssé vereségért. Hamarosan lefegyverezték és munkaszolgálatos zászlóaljakba szervezték az örmény nemzetiségű katonákat, miközben a civileket a mezopotámiai sivatagi munkatáborokba deportálták. Többségük már az úton áldozatul esett az éhségnek, betegségeknek, vagy az őrök kegyetlenkedésének. A népirtás kitervelőikének a történészek elsősorban az úgynevezett „három pasát”, Talaatot, Envert és Dzsemált tartják. A végrehajtást a török különleges erők vezetői, név szerint Behaeddin Shakir bég és a (a törökök által Doktorként emlegetett) Nazim bég felügyelték.

Elmaradt az igazságszolgáltatás

Hiába vesztette el azonban az Ottomán Birodalom a háborút, a háborús kabinet tagjait sosem vonták felelősségre. Nem léteztek ugyanis azok a ma érvényben lévő nemzetközi törvények, amelyek alapján emberiség ellenes bűntettek elkövetőit nemzetközi bíróság elé lehet állítani. Bár az országra a nyugati hatalmak által kényszerített bábkormány távollétükben bűnösnek találta az ifjútörökök külföldre menekült vezetőit, nem voltak jogi és gyakorlati lehetőségeik az elítéltek elfogására.

Több ifjútörököt a britek bírósági ítélet nélkül Máltára deportálták, majd egy Musztafa Kemallal, a későbbi Atatürkkel kötött fogolycsere-egyezmény során elengedték őket.

Gyilkolás után. Áldozatok és túlélők

hvg.hu archív

Az elszámoltatás elmaradása óriási csalódás volt a túlélőknek. Sokan az egyedüli megoldást az önbíráskodásban látták: 1919-ben az Örmény Forradalmi Szövetség feketelistát állított össze a népirtás fő felelőseiről, majd a párt titkos bizottsága halálra ítélte őket. Az ítélet végrehajtására titkos fegyveres egységet állítottak fel, amelyet a bosszú görög istennője után „Nemeszisz-hadműveletnek” kereszteltek. Az egység ügynökei 1923-ig kilenc embert öltek meg, köztük az ifjútörök kormány legmagasabb rangú vezetőit.

A Nemeszisz tagjai nagyrészt a népirtás túlélői közül kerültek ki, többségük több közeli családtagját is elvesztette a tragédia során. A személyes bosszúvágy hajtotta a hadművelet vezetőjének kinevezett Armen Garót (eredeti nevén Karekin Pastermadjian), a párt amerikai nagykövetét is, aki a 1915-ben Erzerum vilajetben egész családját elvesztette.

Ítélet helyett

Garóhoz hasonlóan a Nemeszisz leghíresebb ügynöke, Soghomon Tehlirian is elsősorban saját rokonainak haláláért állt bosszút, amikor 1921. március 15-én Berlinben fényes nappal agyonlőtte a népirtás fő felelősének tartott Talaat pasát. A fiatalember büntetőpere óriási sajtóvisszhangot váltott ki Németországban és külföldön egyaránt.

Ahogy a tettes indítékaira terelődött a szó, az ügy átváltozott Tehlirian peréből Talaat perévé. A bíróság tanúként idézte be Johannes Lepsius orientalistát, aki a háború alatt először hívta fel a figyelmet az anatóliai eseményekre. Lepsius túlélők beszámolóit idézte fel és Talaat által aláírt dokumentumokat mutatott be, amelyek örmények megölésére adtak parancsot. A német közvélemény nagy része először szembesülhetett volt szövetségesük bűneivel.

A civilekből álló esküdtszék a meghallgatásokat követően felmentő ítéletet hozott. Az indoklás szerint Tehlirian nem volt beszámítható állapotban a gyilkosság idején, így nem tekinthető bűnösnek. Az ítélet szimbolikusnak tekinthető, hiszen a vádlott nyilvánvalóan épelméjű volt. Az ítéletben nagyobb szerepe volt a Talaat bűnösségét igazoló bizonyítékoknak, és a német bíróság voltaképpen utólag jóváhagyta az ifjútörök vezér kivégzését.

Korai Nürnberg

A Tehlirian-per óriási hatást gyakorolt a nemzetközi jog történetére. A tárgyalást Robert W. Kempner, a nürnbergi per későbbi főügyésze és Raphael Lemkin, a genocídium kifejezés megalkotója, az 1948-as úgynevezett Népirtás-egyezmény megfogalmazója is figyelemmel kísérték. Lemkinben a per hatására ötlött fel először el egy az emberiség ellenes bűnöket lefedő nemzetközi jogszabály ötlete.

Később a genocídium szó megalkotásával kapcsolatba úgy nyilatkozott: azért volt szükség a szóra, „mert olyan sokszor megtörtént… először az örményekkel szemben, majd őutánuk Hitler lépett akcióba”. Groteszk módon az örmény népirtás tagadói éppen a genocídium szó használatát ellenzik, mondván, az események nem fedik pontosan annak jelentését, figyelmen kívül hagyva, hogy ez a szó többek között éppen az örmény népirtás leírására született.

Hajtóvadászat

Thelirian pere után néhány hónap múlva Konstantinápolyban gyilkosság áldozata lett a törökökkel szövetséges Azeri Demokratikus Köztársaság egykori belügyminisztere, Bihbud Khan Javanshir. Ő volt az, akinek parancsára 1918 szeptemberében szinte teljesen kiirtották az örményeket Bakuban.

Nem sokkal később Rómában lelőtték lett Szaid Halim pasát, aki Talaat előtt töltötte be a nagyvezíri tisztséget, 1915-ben pedig parancsot adott örmények deportálására. A tettesnek, Arshavir Shiragiannak sikerült nyom nélkül eltűnnie, legközelebb Berlinben bukkant fel, ahol egyik társával nagyszabású, rajtaütésszerű támadás során lelőtték Dzsemál Azmi trebizondi kormányzót és a Behaeddin Shakirt, a népirtásban a piszkos munka nagy részét elvégző milíciák vezetőjét.

Az utolsó merényletre a grúziai Tbilisziben került sor. Az áldozat az Oszmán Birodalmat kormányzó három pasa egyike, Dzsemál volt. A gyilkosságot elkövető három merénylőt elfogták és rövidesen mindhárman eltűntek a Cseka börtöneiben.

Az örmény népirtás más felelőseivel ironikus módon az Örmény Forradalmi Szövetség ellenségei, Musztafa Kemál Atatürk és az orosz bolsevikok végeztek. Enver pasa a 1922. július 25-én, a mai Tádzsikisztánban esett el a Vörös Hadsereggel vívott harc során. Tizenhárom egykori ifjútörököt 1926-ban Törökországban bűnösnek találták és kivégeztek egy Kemal Atatürk ellen szőtt összeesküvés miatt.

Az ifjútörökökkel kapcsolatban mindig is ellentmondásos álláspontot képviselő Kemal az ítélet kihirdetése után megjegyezte: az elítéltek az összeesküvésen kívül felelősek voltak „több millió keresztény alattvaló haláláért, akiket kegyetlenül, tömegesen elűztek otthonaikból és lemészároltak”. Történészek szerint a tizenhárom elítélt közül legalább hat volt valamilyen módon közreműködött az örmény népirtásban.