A monogámia létjogosultságának a megkérdőjelezése több fórumon, platformon és felületen visszatérő téma, így kódolva volt, hogy megnő az érdeklődés az alternatívák iránt. Mármint a Szex és New Yorkon túl létező alternatívák iránt. A sok-sok elágazásból most igazán forrónak a poliamoria tűnik, de vannak olyan alkotók, akik már ezen is túlléptek, és inkább az unikornisoknak próbálnak méltó helyet találni a képernyőn. Nem a nem létező, mitikus lényeknek, hanem a szexuális értelemben vett unikornisoknak, akik szintén különlegesek, nincsenek sokan, de nagyon is léteznek. Rögtön az elején tisztázzuk, miről van szó, aztán rátérünk egy, az unikornislétet egészen különleges szemszögből feldolgozó, határokat feszegető websorozat érdemeire.

Az unikornisok olyan biszexuális nők, akik párokkal randiznak, de meghatározás szerint nem veszélyeztetik a párok kapcsolati status quóját. Egyfajta vendégszereplők, sztárvendégek, akik a párral kerülnek kapcsolatba, nem pedig a pár egyes tagjaival, egy olyan helyzetben, ahol mindenki egyenrangú, és amelyben mindenki szabad akaratából vesz részt.

Képkocka a Unicornland című sorozatból

Facebook / Unicornland

A szórakoztatóipar már rég felfedezte, hogy a monogámiát érdemes valamiféle elérhetetlen eszményképként tálalni, mert az egyrészt érdekesebb, drámaibb vagy adott esetben viccesebb, másrészt közelebb áll a nézők mindennapi tapasztalataihoz – nem az eszményképisége, hanem az elérhetetlensége. Néhány híresség már a képernyőn kívül is fontosnak tartja, hogy hangot adjon a monogámiával szembeni ellenérzéseinek. Emma Thompson például néhány éve arról beszélt, hogy a monogámia valójában egy furcsa állapot, különösen a nőknek, akiket bezárnak a romantikus ideálok, amelyek a kapcsolatokról kialakult elképzeléseiket meghatározzák. Miközben léteznek más modellek is.

Scarlett Johansson egy interjúban egyenesen arról beszélt, hogy a monogámia „nem természetes”.

„Az embereknek olyan gyerekes elképzeléseik vannak a monogámiáról és a hűségről – ezt már Ethan Hawke mondta néhány éve –, a férfi megcsalta a nőt, tehát megvetendő, a nő megcsalta a férfit, tehát megvetendő, miközben el kellene ismernünk, hogy a fajunk nem monogám. Az, hogy felháborodunk, mert a világunkat megrázta, hogy a szerelmünk nem volt hűséges hozzánk, kicsit olyan, mintha felháborodnánk azon, hogy egyszer megőszülünk.”

Cameron Diaz is megráncigálta azokat a sztereotípiákat, amelyeket a monogám kapcsolatokról táplálunk. „Sokan kergetik, mert azt mondták nekik, hogy (a monogámia) egyenlő a boldogsággal. Rohannak utána, megkapják, és ráeszmélnek: »Miért is gondoltam, hogy ez majd boldoggá tesz? Nyomorultul érzem magam!«. Nem gondolom, hogy bárki magától értetődően monogám lenne” – vonta le a következtetést egy interjúban.

Felfedezőúton

Ebbe az őszinte, kitárulkozó vonulatba illeszkedik az a friss, és rögtön nagy visszhangot kiváltó websorozat, amely a monogámia korlátait nagy lendülettel felrúgva egy unikornis szárnypróbálgatásait követi végig (rögtön elnézést is kérünk a képzavarért).

A Unicornland erejét és hitelességét az adja, hogy az alkotója, Lucy Gillespie a saját életéből merítette az inspirációt: a sorozat főhőséhez, Annie-hez (Laura Ramadei) hasonlóan ő is egy tönkrement házasság után kezdte el felfedezni a saját szexualitását és azt, hogy mennyi mindent kezdhet vele. A vele készült interjúkból az derül ki, hogy a kísérletezést egyfajta öngondoskodásként fogta fel: végre maga vette kézbe az élete irányítását, szerelembe eshetett a világgal, és tárt karokkal várhatta, hogy mit tartogat számára a jövő.

Facebook / Unicornland

A Unicornland főhőse, a 26 éves Annie szintén a válása után unikornisként veti bele magát mások ágyába – és ezzel párhuzamosan saját maga felfedezésébe. Minden részben egy új párral találkozik, és közben úgy el van varázsolva, mint Alíz Csodaországban. És egyáltalán nem úgy néz ki, nem úgy viselkedik, mint a szexmániás nő sztereotípiája, sőt kifejezetten ártatlan, szégyenlős, esetlen, naiv, de kíváncsi is, és minden részben levet magáról valamit, amiről korábban úgy gondolta, hogy része a személyiségének. Vagy legalábbis annak a képnek, amit a külvilág róla mint fiatal férjezett nőről alkotott. Az elején inkább csak megfigyelő, de idővel elkezdi felfedezni, hogy mi a jó neki, és azt is, hogy ennek hogy adjon hangot. Elkezd élni, és nemcsak létezni, de ez persze azt is jelenti, hogy beleszalad néhány kudarcba, félreértésbe, kisebb katasztrófába. Az új életének viszont pont az a lényege, hogy megy tovább.

„Nagyon sok nő képtelen kiszabadulni a saját fejéből szex közben, mert a hollywoodi ábrázolások rabja: orgazmus közben sikoltozni kell, az arcukat egy bizonyos szögben kell tartaniuk és a mocskos szavakról is van egy előírt lista, amelyet memorizálniuk kell. A szex ezért sok nőnek sokkal inkább előadás, és nem tapasztalás. Az esetlenségnek és a sebezhetőségnek ezért kulcsszerepe van abban, hogy át lehessen törni a sok hülyeségen, amit a nők látnak (és ami miatt bizonytalanok). Minden epizód megkérdőjelezi Hollywood/a társadalom elképzeléseit arról, hogy milyen szexi szerepei vannak egy nőnek; a nézőktől azt kérdezi, mitől érzed szexinek magad? És nem azt, hogy mitől nézel ki szexinek” – magyarázta a sorozat gondolatmenetét Lucy Gillespie.

Női perspektíva

A sorozat nyolc része egy válás utáni útkeresés realisztikus és empatikus bemutatása, egyszerre vicces, szexi, játékos és elgondolkodtató, amit igazán szép teljesítmény a pár perces kisfilmektől. Attól lesz hatásos is, hogy még véletlenül sem magyarázkodik sem a sokszereplős szex, sem a fétisek, sem a kudarcok miatt. Egy felfedezőúton kíséri végig a főhőst, aki menet közben rájön, hogy a szex lehet abszurd, esetlen, néha ijesztő, fojtogató, sőt nagyon jó is, és pont ettől a zavartságtól, ezek miatt a belső és külső akadályok miatt lehet hozzá nézőként is kapcsolódni. A jeleneteket a szex viszi ugyan előre, de minden randi mögött felsejlik az érzelmi utazás is. És egészen világosan lehet dekódolni belőle azt az üzenetet is, hogy senki sem egyenlő a szexualitásával, vagy éppen a fétiseivel, hogy mindenki sokkal bonyolultabb annál, hogy a vágyaival meg lehetne határozni.

Facebook / Unicornland

Annie kísérletező kedve lehetőséget ad az alkotóknak, hogy a vele randizó párokon keresztül a szexuális lehetőségek és életformák széles skáláját felvonultassa, amivel szét is robbantja a nem monogám típusról kialakult sztereotípiákat. „Az volt a célom, hogy bemutassam, mennyire rugalmas, hajlítható dolog a szerelem, hogy mennyi sokféleség belefér” – mondta a sorozatáról Lucy Gillespie.

A Unicornland pedig valóban fejet hajt a sokféleség előtt, ami különösen a szexualitás mainstream ábrázolásával párhuzamba állítva üdítő látvány. Ezek a jelenetek ugyanis nem didaktikusan és kizárólagosan mutatják meg, hogy mi a szexi, nem ítélkeznek sem a testek, sem a vágyak felett. És közben határozottan utalnak az alternatív szexuális közösségek egyik legfontosabb elemére, a beleegyezés fontosságára. A standard, konvencionális szexuális gyakorlathoz szokott nézőnek furcsa lehet, hogy a sorozatban milyen sok az engedélykérés: szinte minden mozdulat, minden nézés, minden érintés, minden csók előtt elhangzik, hogy szabad-e. A kommunikáció itt első számú szabály – legyen szó akár szexről, akár a szexuális partnerek számáról, akár esetleges szexuális betegségekről. A hagyományos szexuális gyakorlat sokkal több hazugságnak ad teret a kapcsolatokban.

A sorozat másik erőssége, hogy a női vágyat nem a férfi tekintetek sztereotip elvárásainak megfelelően ábrázolja. Gillespie tudatosan választott például női operatőrt, aki Annie vágyainak, motivációinak a perspektívájából indul ki, és közben az érzelmileg felfűtött jeleneteket is képes humorral megtölteni.

A sorozat közreműködőinek a 70 százaléka nő, a szereplők pedig etnikailag és társadalmilag is sokszínűek, és mindenekelőtt valóságosnak, igazinak tűnnek, az üzenet a befogadás és az elfogadás. És persze az, hogy az önismeret egyik erős eszköze az, ha másokkal lefekszünk.

A sorozat nyolc részét itt lehet megnézni.