Már a csapból is a Viszkis folyik, no nemcsak a film, azzal nem is volna gond, hanem a vita, miszerint szabad-e „piedesztálra emelni” egy „bűnözőt”, avagy nem szabad. És ahogy mifelénk – meg hát másfelé is – szokás, az álláspontok radikalizálódnak. Az egyik szerint ez komoly erkölcsi kérdéseket vet fel: a bűnöző mégiscsak bűnöző, nehogy már sztároljuk, hovatovább példaképpé nemesítsük! A másik szerint nehogy már az egyik ossza az észt, micsoda marhaság, tele vannak a nyugati epikus művek rokonszenves bűnözői karakterekkel, ott van ugye Robin Hood, Till Eulenspiegel, Vincent Vega meg a többiek.

Ambrus Attila, az eredeti Viszkis legszívesebben leverné Tvrtko sapkáját, jó néhányan legszívesebben levernék Ambrust, bonyolódik a cselekmény, miközben szépen fut a film.

Here we are now, entertain us

De először is: ne keverjük össze a Viszkist Ambrus Attilával. Kétségtelen, Ambrus az az ember, aki annak idején ötletes rablássorozattal, szökéssel és egyéb kópéságokkal lopta be magát sokak szívébe – már akkor sztárolta a bulvárvilág. Tessék csak emlékezni: Csala Zsuzsa egyenesen meghívta a szökésben levő rablót a Vidám Színpadra, aki el is ment, kockáztatva, hogy elfogják.

Aztán jócskán megcsappant a népszerűsége, hiszen prózai módon börtönbe vonult, még prózaibb módon letöltötte a büntetését, hogy aztán a lehető legprózaibb módon megbánja a tetteit és új életet kezdjen. Most kétkezi munkával tartja el magát. Ez a kétkezi Ambrus, lássuk be, uncsi – vagy legalábbis az volt egész mostanáig. A filmnek köszönhetően újra felkapták, nem kis zavart okozva: ugyanis visszavonhatatlanul mást jelent már, mint eddig.

A Viszkis meg Vincent Vega közt az az egyik különbség, hogy a Viszkis legendás figurája mögött valós személy áll. Nekem úgy tűnik: Tvrtko sem, és más sem tudta eldönteni, hogy a betyáros-kópés rablóval vitázik-e, vagy Ambrus Attilával, akiben immár nincsen semmi legendaszerű, sőt borzasztóan szeretne kibújni ebből a szerepből, ha hagynák.

Amúgy igen érdekes, hogyan rehabilitál, illetve bélyegez meg örökre a közvélemény (bizonyos része) egykori bűnelkövetőket. A Viszkis nem az egyetlen, aki börtönben volt, mégis sokak számára több, elfogadható. Ott van Tasnádi Péter, a megboldogult Stadler József, jóval kisebb léptékben akár Zalatnay Sarolta vagy Stohl András. Őket nem annyira szokás rovott múltúnak tekinteni, mint Ambrust. Talán mert „letettek valamit” a sokat emlegetett asztalra, művészként, nagyvállalkozóként vagy valamely politikai oldal bulvárüdvöskéjeként. No de Ambrus? Ha nincs a film, és nem kéri fel Antal Nimród tanácsadóként, máig is csak készíti az igen pofás kerámiáit, az meg, ugye, kit érdekel.

Kifosztottak és megajándékozottak

De miről is szólt a szimpátiahájp a Viszkis körül? Hát arról, természetesen, hogy helyettünk volt az, aki. A betyár, aki az elittel ujjat mer húzni, és megússza, sőt be is mutat neki. A tökös gyerek, aki megszívatja a bankot. A „bank” amúgy is igen sűrű, erőteljes szimbóluma az intézményesített kizsákmányolásnak (abba itt és most ne menjünk bele, hogy ez a sztereotípia mennyiben jogos; maradjunk annyiban, hogy létezik). Sőt, az igazság az, hogy mi, magyarok különösen gyűlöljük a bankokat. Mélyen él bennünk a bizalmatlanság, sőt a sértett gyűlölet mindenféle közintézménnyel szemben, mert úgy érezzük, ezek réges-régen elárultak minket: miközben értünk kéne lenniük, ellenünk fordultak.

A Viszkis-hájp tényleg hasonlít az Eulenspiegel vagy a Robin Hood-effektusra. Ők is a kizsákmányolók megcsúfolói. Robin Hood visszaosztja a gazdagoktól zsákmányolt pénzt, amit azok előzőleg kisanyargattak a szegényekből. De ha nem osztaná vissza, akkor is: plebejusként, a nép nevében cselekszik. Szó sincs arról, hogy ezek bűnösök, akiknek megbocsátunk. Az összekacsintó közmegegyezés szerint, mondjon bármit a törvény (amit úgyis a hatalmasok találtak ki), ez a zsiványtípus eleve makulátlan. (Főleg, ha ötletes és sármos.) A bank, a hivatal, az állam, a földesúr, egyszóval az elit az igazi tolvaj és rabló. Tőle lopni nem bűn, hanem hőstett.

A Viszkis a rajongói szemében sosem volt bűnöző: szabadságharcos volt és forradalmár. És attól lett unalmas, üres, és szénné alázható tévéstúdiókban és publicisztikákban, mert Ambrus Attilaként ezt az egészet megtagadja. Mi több: nem átall prevenciós programokat tartani, és lépten-nyomon hangoztatni, hogy amit tett, nem volt helyes. Így kétségbe vonja a róla szóló döntésünket.

Ambrus Attila megtagadta a Viszkist, és ezzel kirabolt minket. Nem látok bele Tvrtko és a többi antiviszkis lelkébe, inkább általános motivációs mintákról beszélek: amit a Viszkis tett, megbocsátható (sőt), de amit Ambrus Attila tesz, megbocsáthatatlan. A Viszkis kirabolta a bankot, Ambrus kirabolt minket. A Viszkis elvette az elittől a pénzt; Ambrus elvette tőlünk a Viszkist.

Még jó, hogy legalább a film a Viszkisről szól, nem pedig Ambrus Attiláról.

Sok-sok szerethető bűnös

De nemcsak az igazságos zsivány karaktere létezik. Ami például Vincent Vegát, és vele a nyugati epikai hagyomány rengeteg szerethető bűnösét illeti – Maurice Leblanc plebejusnak egyáltalán nem nevezhető Arsène Lupinjétől Luc Besson nagyon is plebejus és csodálatos bérgyilkosáig, Léonig –, ezek a figurák másfajta elbeszéléstípusba illeszkednek. Egy olyan narratívába, ami talán a Bibliában gyökerezik: nem teszi erénnyé a bűnt, viszont azt a kérdést veti fel, hogy mi van, ha a törvény mindkét oldalán gyarló, bűnös emberek állnak.

Ha innen nézzük Ambrus Attilát, aki a legendás karaktert (a maga közmegegyezéses makulátlanságában) levetette és maga mögött hagyta, hogy immár csak egy legyen közülünk, aki ráadásul megbűnhődött a vétkeiért – akkor csak egyetlen fontos kérdés marad.

Nevezetesen: hogy tényleg, basszus, miféle alapon ítélkezünk.