Ontja magából a föld a mamutcsontokat, de mit kezdünk velük?
Szibériában újfajta aranyláz tombol, a globális felmelegedés ugyanis kedvez a mamutagyar-vadászoknak. Itthon az ősmaradvány-gyűjtők a kavicsbányákban próbálnak szerencsét. Mamutcsontot találni – állítólag – ma már Magyarországon sem nagy kunszt; nagy pénzt érő agyarra bukkanni viszont igen. De vajon rendjén van-e, ha kiforgatjuk a föld mélyén tízezer éve szunnyadó csontokat, hogy aztán azok a kandalló fölé kerüljenek? Hogy lehet összebékíteni a profitorientált kincskereskedelmet a tudományos világgal?
Darabonként átszámítva akár több millió forintért ad el mamutagyarokat Peter Lovisek, aki Kanadában egy családi vállalkozás keretében vezeti a fosszíliákkal kereskedő üzletét. „A mamutagyar és a mamutcsontok iránti kereslet világszerte egyre nagyobb” – mondja a hvg.hu-nak. Neki elsősorban Szingapúrban, az Egyesült Királyságban, az Amerikai Egyesült Államokban vannak vevői.
Nyilván a legjobb állapotban lévő mamutcsontok a legdrágábbak: a mamutagyarnál például a tömör, törésektől, repedésektől mentes állag, a hegyes vég, az esztétikus ívelés, a csont színe és mintázata, illetve a minőségi restaurálás értéknövelő tényezők. Minél inkább hasonlít az agyar egy frissen elpusztult mamut agyarához, annál jobb.
Lovisek vállalkozásának webáruházában találunk mamutfogakat, valamint mamutcsontokból faragott dísztárgyakat is. Mint mondja: a csontokat minden esetben személyesen válogatja ki az ügynöke Oroszországban, helyi gyűjtőknél tett látogatásai során. Kanadába törvényes keretek között, lepapírozva hozatják be az értékes maradványokat – hangsúlyozza a hat éve ezzel foglalkozó üzletember.
A mamutcsontok kereskedelme a legtöbb országban legális, a kanadai cég így például Európába is exportálhat. Ugyanakkor a világ mamutkereskedelmének nem az európai országok a legmeghatározóbb szereplői, hanem a legfontosabb exportőrnek számító Oroszország, illetve az óriási felvevőpiacot garantáló Kína és Hongkong.
Oroszország, azon belül is Szibéria, például oly mértékben dúskál a mamutban, hogy a Guardian már újfajta „aranyláz” kitöréséről ír ezen a területen.
Ahhoz képest, hogy ezek az állatok több ezer évvel ezelőtt kihaltak, elképesztő mennyiségekről beszélhetünk Szibériában: a becslések szerint két éve 70 tonna mamutcsontot, tavaly már 100 tonnát termeltek itt ki a szerencsevadászok. Az értékes mamutmaradványok csak elenyésző mértékben kerülnek múzeumokba, kutatóintézetekbe: amit a mostoha éghajlaton, az örök fagy birodalmában dolgozó emberek, többségében a helyi jakutok kiforgatnak a földből, annak túlnyomó része a kínai piacra kerül. Néhány kivételes darab esetleg a későbbiekben milliárdos gyűjtők rezidenciáit díszíti – híresen rajong a fosszíliákért például Bill Gates, Nicholas Cage vagy Charlie Sheen.
A hivatalos orosz adatok alapján az országnak a mamutagyarral való kereskedés 40 millió fontos (mai árfolyamon 15,5 milliárd forintos) forgalmat jelent évente, és a becslések szerint körülbelül 500 ezer tonnányi mamutcsontot rejthet még a föld a legnagyobb lelőhelynek számító észak-keleti régióban, Jakutföldön.
A 21. században azonban nem kell mélyre ásni a mamutért, ezek a csontok ugyanis sokszor a felszín közelében, vagy már eleve a felszínen vannak. A globális felmelegedés kifejezetten kedvez a mamutkereskedelemnek: a permafroszt, az egyébként állandóan fagyott talaj, amely évezredekre konzerválta a maradványokat, folyamatosan enged fel, kilökve magából az értékes kincseket.
A gyapjas mamutok több százezer évvel ezelőtt, a pleisztocén korban jelentek meg a Földön. Ahogy a jégkor végén melegedett az éghajlat, a mamutok úgy vándoroltak északabbra, és míg a Kárpát-medence egykori területéről ezek az állatok 15-16 ezer évvel ezelőtt eltűntek, addig Szibériában találnak olyan leleteket is, amelyek egész „fiatalok”, mindössze 7-8 ezer évesek. Annak idején több százezer négyzetkilométeren legelészhettek a mai Szibéria területén az ősemlősök – nem véletlenül nevezik mamutsztyeppnek ezt az egykori növényzeti övet –, a rengeteg elhullott állatot pedig jégmúmiaként konzerválta a hideg. Mindez tehát megmagyarázza az észak-oroszországi mamutbőséget.
Magyar mamutokat rejtenek a bányák?
De nemcsak Ázsiában, hanem a Kárpát-medencében is elterjedtek voltak a mamutok (erre utalnak például a Tatabányánál található Szelim-lyuk mamutcsont-maradványai), így Magyarország sincs híján a maradványoknak – mondja Gasparik Mihály, a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa. A paleontológus kiemeli, hogy nálunk főként a folyóvízi üledékekből, az egykori ős-Duna és ős-Tisza területén kerülnek elő mamutcsontok, ezért a gyűjtők gyakori vendégei a hazai sóder- és homokbányáknak.
Törvény írja elő, hogy minden, ami a magyar földben van, az a magyar állam tulajdonát képezi, de mivel a bányák magánterületek, az itt talált kincsek elvileg nem élveznek állami védettséget. Azaz, ha egy gyűjtőnek egy bányában sikerül megtalálnia egy véletlenszerűen előbukkanó fosszíliát, akkor némi korlátozással ugyan, de szabadon kereskedhet vele.
Krizsán Sándor, aki állítása szerint Magyarországon húsz évvel ezelőtt az elsők között kezdett foglalkozni mamutcsontok gyűjtésével és kereskedelmével, azt mondja, hogy a „működő kavicsbányákból napi szinten potyognak ki a mamutcsontok.”
Ahol a pleisztocén korban lerakódott kavics van a földben és még nem bányászták ki, ott biztos van mamut is valamekkora mennyiségben
– fogalmaz.
A többi az üzleti titok részét képezi, például, hogy milyen megoldások, információk segítik hozzá az egyes gyűjtőket a bányákban található csontokhoz.
Meglepő, mikor Krizsán Sándor azt mondja, hogy ő maga nem paleontológus, és semmilyen ez irányú végzettsége nincs, vásárlói mégis mindenféle hitelesítő tanúsítvány nélkül elhiszik neki, hogy az, amit elad, mamutcsont.
„Sok év után az ember már ránézésből tudja, hogy ez mamut vagy nem mamut. Maximum akkor kérek szakértőtől segítséget, ha nem tudom behatárolni, hogy pontosan melyik faj maradványát találtuk meg, vagy melyik része az állatnak az, ami a kezemben van. De ez most már ritkán fordul elő. A vásárlók pedig már megbíznak bennem, 20 éve foglalkozom ezzel, és adott esetben az ősmaradványokhoz szakirodalmat is tudok mellékelni. Ha pedig a vásárló mégsem bízik, minden esetben van lehetősége egy szakértői vélemény kikérésére, csak ennek külön díja van” – ad magyarázatot.
Krizsán Sándor (akinek eladásra szánt gyűjteményét a honlapján is megtaláljuk) három-négy hazai sóderbányát látogat rendszeresen, és ha engedik neki, igyekszik minél több időt a szortírozó gép mellett tölteni. „A bányák üzemi területek, elég nehéz engedélyeket kapni a belépésre, de néhány helyen van annyira jó viszonyom, hogy be is tudok menni gyűjteni. Ha szerencséje van az embernek, akkor pont a szeme előtt pottyan le a mamutcsont, ha meg nincs szerencséje, akkor húsz perc múlva az a csont betemetődik, az építkezéseken pedig a darálóba kerül, azaz megsemmisül.”
Elmondása szerint kevésbé strapás itthon a mamutvadászat, mint Jakutföldön: itt a munkagépek elvégzik a fizikai munkát a gyűjtők helyett, és 6-8 méter, vagy a kotróhajók esetében 25-30 méter mélyről ássák elő a maradványokat. De az is előfordulhat – mondja a gyűjtő –, hogy ennyi emberi beavatkozás sem szükséges a találathoz: néha a víz, a természetes erózió magától is a felszínre hozza a csontokat. Bő egy évtizede a Mecsekben így bukkant rá egy kiránduló osztály a löszfalból kiálló mamutcsontokra, tavaly pedig a Duna nagyon alacsony vízállása százával vonzotta a gyűjtőket a mederhez annak reményében, hátha a felszínre kerül valami értékes fosszília. Tehát míg Szibériában az olvadás, addig itthon – ugyancsak a klímaváltozás következtében – , az egyre hosszabb aszályos időszakok játszhatnak a mamutcsont-gyűjtők kezére.
Hiába azonban a föld alatti gazdagság, Magyarország soha nem lesz mamutnagyhatalom
Ezt érzékelteti a Természettudományi Múzeum helyzete is, amelynek mamutcsontjai kivétel nélkül a Kárpát-medencéből származnak, de nincs a múzeum birtokában egy olyan teljesértékű mamutcsontváz sem, amelynek minden darabja ugyanattól az egyedtől származna. „Amikor 2007-ben elkezdtük csinálni a nagy jégkorszak-kiállításunkat, összeszenvedtünk ugyan egy mamutcsontvázat, de azt elneveztem magyar tarkának, mert minimum 6-7 mamut csontjaiból sikerült csak összerakni” – festi le a helyzetet Gasparik Mihály.
Ellentétben a szibériai lelőhelyekkel, a valóban sok pénzt érő, igazán jó minőségű mamutagyar is csak nagyon ritkán fordul elő itthon, mert északon a permafroszt jobban konzervál, mint nálunk a folyami üledékek.
A mamutmaradványok, fogak, álkapocscsontok, lapockák – bár a föld alatt tízezer éveket is kibírnak – a felszínre kerülve illékony értékek. A levegőn hamar szétszáradnak, a felismerhetetlenségig hullanak darabjaikra, és inkább emlékeztetnek fakéregre, mint egykori ősemlősök vázrendszerének részeire.
Ráadásul – teszi hozzá a gyűjtő – a bányákban az üzemvezetők vagy nem ismerik fel az értékes csontokat (ki mondaná meg egy csíkos kőről, hogy mamutfog?), vagy nem érnek rá azzal foglalkozni, hogy fosszíliákat keressenek a sóderben. Így aztán a legtöbb lelet anélkül tűnik el, hogy bárki is tudott volna a létezéséről. Annyi bizonyos, hogy a hvg.hu három kavicsbánya üzemeltetőjénél is érdeklődött a lehetséges mamutcsontok felől, de mindhárom helyen azt mondták, nem tudnak arról, hogy valaha is bármilyen ősmaradvány előkerült volna a bányájukból. Két helyen ugyanakkor megerősítették, hogy néha kertészeket, esetleg ásványtannal foglalkozó embereket beengednek, hogy átnézzék a görgeteg köveket, amelyeket az építkezéseken amúgy sem lehetne hasznosítani.
Gond az is, hogy az előkerült csontok jelentős része meg sem fordul a magyar piacon, hanem azonnal külföldi kézbe kerül – panaszkodik a gyűjtő. Krizsán Sándor szerint most már nagyon sok külföldi felvásárló konkrétan a bányákhoz megy el, és jóval a magyarok fölé tud licitálni. Nekik kedvez az is, hogy a tulajdonos több esetben eleve külföldi, vagy maga is gyűjt. „Találkoztam olyannal, hogy ki volt adva a dolgozóknak, hogy ha csontot találnak, akkor azt tegyék félre neki. Innentől kezdve, ha az üzemvezető magyar is, nem engedhet be más gyűjtőket a bánya területére, de akár a múzeumok embereit is kizárhatja.”
A gyűjtő szerint fontos látni, hogy az ősleletek árát az utómunka költségei is megdobják. Krizsán Sándor műhelytitkai a pincéjében vannak: itt hetekig, vagy akár hónapokig is lassan, fokozatosan szárítja ki a maradványokat. Úgy dolgozik, mint egy ötvösmester vagy egy fogorvos, kicsi szerszámokkal, vésőkkel, gépekkel tisztítja meg a fosszíliákat a rájuk kövesedett kavicstól, aztán políroz, felületet kezel, konzervál, hogy a termék eladható állapotba kerüljön. Meg lehet belőle élni, de a milliárdos bizniszt nem az ő háza táján kell keresni.
Ez egy nagyon költséges hobbi, szerelem vagy elkötelezettség nélkül nagyon nehéz csinálni
– mondja.
A külföldi és a hazai mamutcsontgyűjtés és - kereskedelem izgalmas, de időnként ellentmondásos történet is. A folytatásban, a hvg360.hu-n megjelent cikkünkben a mamutagyar-kereskedelem etikai aggályairól olvashat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
