Gyerekek, diákok, pedagógusok, oktatók és szülők kapkodják a fejüket, hogy mi folyik itt, hogyan lehetne megoldani a megoldhatatlan feladványt, amit az oktatásirányítás rárótt minden résztvevőre: mit kellene tenni, hogy ne legyen súlyos járvány, és a gyerekek tanulása, fejlődése is biztosítva legyen?

A Covid–19 járványnak egy korábbinál nagyobb hulláma közepette az oktatásirányítás lényegében a lovak közé dobta a gyeplőt, az intézményeknek érdemi segítség nélkül kell működnie. Úgy tűnik, hogy a tavaszihoz képest sokkal nagyobb veszélyhelyzetben.

A bizonytalanságot növeli ugyanis, hogy a hivatalos információk megbízhatósága igencsak megkérdőjelezhető. Márciusban, amikor a mostanihoz képest sokkal kisebb mértékben terjedt a járvány, a teljes oktatási intézményrendszer bezárása mellett döntött a kormány. Valószínűleg jogosan, hogy a még új és ismeretlen vírus ne szedhessen sok áldozatot, de a veszély valós mértékéről nem kapott érdemi információt a társadalom. Például a májusi érettségit a járványhullám csúcsán kevés korlátozással, éppen úgy, ahogyan most a tanítást, megtartotta az oktatásirányítás, miközben más intézmények zárva voltak és különleges jogrend volt érvényben. Sok család számára, ahol idős rokonokkal együtt éltek a diákok, rémálom volt a helyzet.

A tavaszi leállás azt is megmutatta, hogy mely helyeken mit jelent a bezárás, és miképpen hat a különböző életkorú és helyzetű gyerekekre. Kiderült, hogy a kisgyerekek esetében nem megoldható a megfelelő tanítás és fejlesztés, így nyugodtan beszélhetünk majd Covid tanulási zavarról, mert az elsősök egy igen nagy részének az iskolai készségei nem alakultak ki megfelelően. Ugyanakkor a tizenévesek már ügyesen tudtak alkalmazkodni a helyzethez, bár sokak számára nagyon nehéz volt elviselni a személyes jelenlét hiányát. A felmérések mutatják, hogy a valamilyen okból különleges nevelési igényű csoportok, és a szociokulturálisan hátrányos helyzetű diákok sem kaptak megfelelő tanulási és fejlesztési lehetőségeket a járvány miatt megzavart félév során.

Mindezt pontosan tudjuk. A tavaszi tapasztalatok alapján javasoltam az alábbiakban összefoglalt stratégiát:

• Az óvodás és fiatalabb iskolás korosztályokat kisebb csoportokban, pedagógiai asszisztensek bevonásával lehet ellátni.
• A 7-8. osztályok és a középiskolások kaphatnak távoktatást, így termek is felszabadulnak a fiatalabb gyermekek biztonságosabb elhelyezéséhez.
• A tanárok vagy a távoktatásban, vagy a személyes jelenléti tanításban vegyenek részt, mert a kettőt egyszerre vinni rendkívül megerőltető.

Ezzel a stratégiával csökkenthető a káosz, amit az okoz, hogy nem lehet tudni, mikor melyik csoportot, osztályt kell karanténba küldeni, melyik tanárnak kell távoktatni vagy sem, esetleg szintén karanténba kerülni. A kisgyerekek 10–15 fős, egymástól elkülönített csoportban tanulva kisebb fertőzési kockázatot jelentenek, illetve ha karanténban kell lenniük, csak a fél csoportot érinti, így kevesebb szülő kerül nehéz helyzetbe.

A kisgyerek esetében nem elkerülhető, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással. Az egész napos maszkhordás miatt pedig kevesebb oxigén jut az egyébként éppen nagyon oxigénigényes fejlődő agynak, ezért ez nem teljesen jó megoldás. Inkább arcpajzsokat lehetne adni a gyerekeknek, ami a távolságot is jobban betartatja, és enni-inni, lélegezni is könnyebben lehet benne.

Az alapszabály, hogy ne veszélyeztessük magunkat és környezetünket jobban, mint ami elengedhetetlen a valamelyest normális élethez. A cél, hogy ne zúduljon a túlterhelt egészségügyre egyszerre sok beteg, és így ne akadályozzuk a Covidosok miatt az egyéb súlyos betegek ellátását. Az orvosok már egyre több helyen leírják, mennyire megoldhatatlan helyzetben vannak. Itt és itt is olvasható, hogy milyen nagy teher van az orvosokon, és az óvatossággal, ésszerű viselkedéssel mennyit segíthetünk.

Ha a politikusoknak nem megy, mi magunk tegyük, ami megtehető.

Például ne engedjük, hogy a lázmérés eredményére várva a gyerekek és a szülők az iskola előtt vagy az iskolában csoportosuljanak: ha másként nem megy, ne mérjünk lázat, mert a csoportosulás a fertőzés terjedését növelheti.  Szlávik János szerint ma már szinte mindenkinek a környezetében vannak fertőzöttek. Ezt bárki megerősítheti személyes tapasztalatával. Nemcsak a már nyilvánvaló betegekre kell koncentrálni, hanem igyekezni kell megakadályozni, hogy a 10-15-ször annyi nem látszó fertőző eset kevésbé okozzon bajt.

Akiknek nincsenek légzőszervi vagy más problémái, amelyek akadályozzák ebben, hordjon maszkot, de még jobb, ha arcpajzsot. Ha a tanárt nagyon zavarja a maszk, vegyen fel legalább arcpajzsot, ilyen plexit pár ezer forintért lehet venni, de 3D nyomtatóval készíthető is. Nagyon nehéz maszkban tanítani, de még mindig jobb, mint online.

Az énekórákat és testnevelésórákat a szabadban érdemes tartani, vagy sehogyan sem. A szülők elvárhatják mindezt az intézményektől, és az intézmények is elvárhatják a szülőktől az együttműködést, hogy a fentiek teljesülhessenek. Az orvosokat tehermentesítheti az iskola, ha nem követel értelmetlen háziorvosi igazolásokat, amelyeket telefonos bemondás alapján állítanak ki százával, lekötve a gyerekorvos idejét. Sőt, érdemes megadni az otthontanulásra az engedélyt azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt kérik, és a pedagógus biztos benne, hogy ez a gyermek számára nem lesz a fejlődés akadálya. A tavaszi tapasztalatokhoz tartozik, hogy a diákok 10%-a jobban tanult, és jobban érezte magát a távoktatásban, mint az iskolában. Még a kisgyerekek esetében is így volt. A járvány ideje alatt a felelősségteljes rugalmasság mindenkinek segítséget jelent.

A bizonytalanság közepette különösen fontos együttműködni és a bízni egymásban és önmagunkban. Az eszement szabályok betartása, főleg, ha tudva tudja valaki, hogy kárt okoz, felelőtlen gyávaság, szolgalelkűség. Tiszta helyi szabályozással viszont szó szerint életeket lehet menteni.

A szerző Prima-díjas pszichológus, a magyarországi Diszlexia Központ megalapítója, az MTA tudományos főmunkatársa.