Nagyapámnak volt egy régi, fekete Csepel kerékpárja. Amolyan igazi, klasszikus darab, amit nyugodtan ki lehet támasztani a kocsma elé, senki nem lopja el. Nagyapám alacsony ember volt, úgyhogy a bicaj női vázas volt, könnyebben fel tudott rá szállni, amikor kutyával az oldalán hajnalban kitekert a legelőre.

Ha nem használta, akkor mi, unokák vettük birtokba, a női váz kapóra jött, így tudtuk rajta állva hajtani a pedált. Amikor valaki az árokban kötött ki, nagymamám előbb az unokát nézte meg, aztán a bicajt, ha egyiknek sem esett nagy baja, visszaszállhatott. A bakonszegi nyarak végeztével a régi Csepel aztán visszakerült a sufniba, mi pedig Budapestre – hogy aztán a következő 28 évben soha ne üljek biciklire.

Ez utóbbi kijelentés talán igényel némi magyarázatot. Réges-régen, a körúti bringasávot és a Múzeum körúti kerékpárutat megelőző évtizedekben a belvárosi gyerekek, mint én, nem jártak két keréken. A főváros belső kerületeit a nyolcvanas-kilencvenes években átvették az autók, mi pedig boltba trolival, iskolába villamossal, a nagymamához metróval jártunk. Na meg persze gyalogoltunk. A kerékpár valami veszélyes dolognak tűnt, amin elütik az embert, ha éppen teker ki bandázni a Ligetbe.

Nem emlékszem, mikor kezdtem el először figyelni őket: a budapesti bringásokat, futárokat, fiatalokat, időseket, Velencei-tó körül tekerő barátokat, csak azt vettem észre, hogy egyre többen vannak. Irigyeltem és csodáltam őket, de azt mondogattam, ez nekem biztosan nem menne. Nem tudok én biciklizni, a forgalomban félek, és amúgy is, ki akar leizzadni és szmogot szívni munkába menet.

Az idő telt, bringásból egyre több lett, az önbizalmamból egyre kevesebb, és biztos voltam benne, hogy én leszek, aki mellé a temetésén majd odateszik a lépésszámlálóját, és azt mondják: ez igen.

Aztán jött a Covid.

A koronavírus-járvány alatt adott volt egy belvárosi lakás, üres utcák, lezárt rakpart, (képzeletbeli) vírusoktól hemzsegő tömegközlekedési járművek, körúti bringasáv (te jó ég!) és egy 39 éves nő, aki azt mondta, most vagy soha.

Serdült Viktória

A bringa végül egy internetes oldalon jött szembe, kollégámnak köszönhetően, aki nem hagyta, hogy a kételyeim győzzenek. Női vázas volt és kicsi (az alacsony termet családi örökség), nem túl feltűnő, de nem is túl egyszerű, én pedig egy szombat reggel azon kaptam magam, hogy egy budakeszi ház előtt kérem a sógoromat, próbálja ki helyettem, mert nem az eladó előtt akarom magam égetni azzal, hogy oldalra dőlök vele. Két órával később már a lezárt rakparton szorongattam, és fogadkoztam, hogy mindjárt kipróbálom, csak előbb még megigazítok rajta valamit.

Aztán elsuhant mellettem egy hatéves gyerek, egy 20 év körüli lány meg egy csapat idősebb házaspár, és tudtam, ha most nem vágok neki, akkor örökre bánni fogom.

Elindultam a Lánchíd felé, és kinyílt a világ.

Balra a Duna, jobbra a korzó, én tekerek, és azt vettem észre, hogy ez jó. Nem kicsit, nagyon. Kellett persze egy kis idő, amíg rájöttem, hogy a kontrafék már nem létezik, a váltó hasznos dolog, és a budapesti hidakon tényleg emelkedő van, de amikor megcsapta a fülemet a szél ismerős süvítése, már nem nagyon volt visszaút.

Több mint hat hónap telt el, óvatos vagyok, de már nem félek. Már én is tudom, milyen eltekerni a Rómaira meginni egy pohár sört, barátokkal kitámasztani a bringát a Margitszigeten, hogy aztán együtt hajtsunk haza a hídon, milyen végigsuhanni a körúton, izzadtan beérni a munkahelyemre, és hazafelé gyönyörködni a Dunában. Tudom azt is, milyen átkozódni, ha furgonok parkolnak a bringasávon, ha a gyalogosok lelépnek elém az úttestre, és milyen összezsúfolódva végigállni a Balatonakarattya–Déli pályaudvar utat. És biztos vagyok benne, hogy egy idő után már annyi bringás képet sem fogok posztolni az Instagramra.

Másnak talán ez a természetes, én viszont legyőztem önmagam. Hát így lett 2020-ban a legjobb dolog, hogy megtanultam biciklizni.

Serdült Viktória