Béres Márta 1984-ben született Újvidéken, szerbiai magyar családba, itt végezte el a színiakadémiát is, ahonnan a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházba került, és pár évvel ezelőttig ott játszott, sokszor vendégeskedve Magyarországon is, aminek köszönhetően díjazták például a POSZT-on is, megkapta a Junior Prima-díjat, és idén is őt választotta a Színházi Kritikusok Céhe a legjobb színésznőnek. 2009-ben a Vígszínházban játszotta el az Othello női főszerepét Eszenyi Enikő rendezésében, de a szerepet egy botrány után visszaadta. A most mozikba kerülő Így vagy tökéletes című romantikus vígjáték az első filmfőszerepe. Interjú.

hvg.hu: Már 12 évesen egyértelműnek érezte, hogy színész lesz, és később az újvidéki Művészeti Akadémia felvételijére is úgy ment el, mint aki hazatért, mondta korábban. Honnan jött ez a bizonyosságérzés?

Béres Márta: A családomban nemhogy színházzal nem foglalkozott senki, de még színházrajongók sem voltak. Apai nagyapám pék volt, nagyanyám varrónő, anyai nagyszüleim parasztemberek, apám református lelkész és elektromérnök, anyám élelmiszertechnikus, bátyám szintén villamosmérnök: nem tudom, egyáltalán hogy jött nekem ez a gondolat. De az nyilvánvaló volt, hogy ha bármikor produkálnom kellett magamat, szórakoztatni másokat vagy elmondani egy verset, abban mindig teljesen feloldódtam, és tudtam is úgy csinálni, hogy az emberek jól érezzék magukat tőle. Valahogy kitapogattam, hogy én ebben érzem magam igazán élőnek, és nagy szerencse, hogy képes voltam erre.

hvg.hu: Azt is elmondta, hogy ehhez képest az intézményesített színjátszás és a színiakadémia csalódás volt.

B. M.: Igazságtalan lenne azt mondani, hogy egyértelműen rossz volt az Akadémia, talán inkább csak nem felelt meg az én személyemnek ez az oktatási forma. Voltak nagyszerű tanáraim és jó pillanataim, de ott nem volt elég, hogy az ember lelkes és örömből játszik:

fel kellett csusszannia a szívemből az agyamig az egésznek.

Kellett utána pár év, amíg magamhoz tértem, és amíg újra arra tudtam hangsúlyt fektetni, amit tényleg szeretek a szakmámban, az olyan velejárói helyett, mint például a tudatos önmarketing, ami szintén része ennek a pályának.

Béres Márta

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A nagyon hierarchikus tanár-diák viszony is zavarta?

B. M.: Abszolút, de nemcsak tanár-diák viszonylatban: az élet minden területén csak a mellérendelésben hiszek, még a gyereknevelésben is. Lehet megfélemlítésre építeni, de az hosszútávon nem fog működni. Sokszor mondják, hogy a színházban a rendező az isten, a siker- és szeretetéhes színész pedig teljesít mindent, hogy megkapja a vágyott babérokat, de én azt gondolom, akkor történnek igazán szerencsés találkozások, ha a rendező vízióját még magasabbra tudják emelni azok a munkatársak, akiket a megvalósításához kiválasztott. És van akkora szerencsém, hogy az elmúlt években ilyen munkák találtak meg, egy kivételével.

hvg.hu: Olyankor mit tud tenni?

B. M.: Kimegyek ebédelni, és közben rákeresek a neten, hogy „hogyan dolgozzunk együtt problémás rendezővel”. Utánanézek, mit csinálnak a színészek, ha a rendező ragaszkodik ahhoz, hogy akkor is megcsináljanak valamit, ha azt nem tudják hitelesen és az ő ötletét is támogató módon végrehajtani. Olyankor vagy nem veszem tudomásul, amit kérnek, vagy teljesítem, és azzal magamon gázolok át.

hvg.hu: Vendégként Desdemonát játszott a Vígszínházban az Othellóban, Eszenyi Enikő rendezésében, 2009-ben, de tizenöt előadás után kiszállt a produkcióból, és hazament. Akkor is ilyen jellegű problémák voltak?

B. M.: Az egy nagyon kellemes felkérés volt, hiszen egész más volt, mint amiben addig léteztem, egy kis, szabadkai színházban, ahol magyar nyelven játszottunk kísérletező előadásokat szerb közegben. Innen csöppentem a Vígszínházba, ahol nagyon jó volt a próbafolyamat,

csak valahol elvadult a dolog.

Nekem nem Eszenyi Enikővel volt konfliktusom, de amikor jeleztem, hogy mi a problémám, nem úgy kezelték, ahogy szerintem korrekt lett volna. Abban a pillanatban éreztem, hogy az egyetlen, amit tenni tudok, kiszállni ebből. Nem akartam senkit meghurcolni; huszonöt éves voltam, nem is éreztem, hogy meg tudnék harcolni az igazamért, és nem tehetek mást, csak hogy félreállok.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Az előadásban Othellót játszó Nagy Zsolt az eset után azt nyilatkozta, ön azért adta vissza a szerepet, mert félt tőle. „A darabban nagyon sok erőszakos jelenet van, többek között egy olyan is, amelyikben megfojtom őt a nyílt színen. Ilyen esetekben elkerülhetetlen, hogy néha sérülések keletkeznek. Ha volt ilyen eset, kék folt a combon vagy a karján, mindig bementem az öltözőjébe, és elnézést kértem tőle, vagy megpróbáltunk kitalálni olyan mozdulatokat, amik kevesebb sérülést okozhatnak. Azóta sem értem pontosan, hogy mi történt, ezerszer végiggondoltam, és egyrészről megértem Mártit, másrészt viszont én ott maradtam a bélyeggel, hogy megvertem őt. Az elég rosszul esik, hogy azt hallod vissza, ami nem igaz. Sajnálom, hogy így alakult” – mondta.

B. M.: Én egy kicsit máshogy láttam a helyzetet, és amikor jeleztem a problémát az intézmény felé, nem találtam nyitott fülekre. Úgy éreztem, én ebből a konfliktushelyzetből nem tudok jól kijönni, így eljöttem, Zsolttal pedig hét évig nem találkoztunk. Aztán a debreceni DESZKA Fesztiválon összefutottunk a büfében. Zsolt odajött, csak nézett némán, amíg az én fejem füstölt, és nem tudtam ránézni, majd azt mondta, nagyon várta, hogy találkozzunk, és bocsánatot szeretne kérni. Hozzátette, aznap este lesz előadása, és nagyon örülne, ha megnézném. És nekem ez nagyon megható volt.

Egyáltalán hány ember tud így odaállni a másik elé, és bocsánatot kérni?

Ha egy ember ezt meg tudja tenni, hogy lehet arra máshogy reagálni, mint hogy persze, felejtsük el? Nekem is nagy megkönnyebbülés volt, hogy letehettem ezt a terhet, de azt éreztem, ez mindkettőnket feloldozott.

hvg.hu: A #metoo-ügyek miatt kiderült, hogy a legtöbben nem tudnak kilépni a hasonló szituációkból. Önben honnan volt meg ez a határozottság, hogy akkor ott visszaadja a szerepet?

B. M.: Ó, nekem is fél vagy egy évembe került, hogy ez helyre kerüljön magamban. Nagyon jó, hogy a #metoo miatt elkezdtünk beszélni minderről, de azt gondolom, sokkal mélyebb dologról van szó, mint ahogy kezeljük. Már az nagyon sokat elmond arról, miben is nőttünk fel, mit volt szabad tennünk vagy mondanunk otthon vagy az iskolában, hogy az embereknek nem az a reflexük indul be rögtön, amint méltatlanul bánnak velük, hogy „figyelj, velem nem lehet így bánni”. Már ott el kéne kezdeni kezelni ezt a problémát, hogy miért nincs meg ez bennünk olyankor, amikor azt érezzük, hogy valaki bánt. Már az oktatás arra tanít, hogy ne kérdőjelezd meg a feletteseidet és az autoritás képviselőit. De miért ne?

A másik oldalról pedig nemcsak azzal érdemes foglalkozni, hogy ne mondjunk csúnyát a másikra, hanem azzal is, hogy miért van bennünk az igény arra, hogy bárkit is bullying-oljunk? Most már tudatosan állok ehhez, de akkor a Vígszínházban csak annyit tudtam, hogy rosszul érzem magam abban a helyzetben, és el akarok menni onnan.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Hogy állt ahhoz a környezete, hogy akkor felállt és eljött a Vígből?

B. M.: Sokáig nem tudtam erről kommunikálni, mert egy áldozatnak mindig bűntudata van, mindig azt gondolja, hogy ő csinált valamit, amiért megérdemelte, és hogy ő hagyta ezt megtörténni.

Sokáig tart megérteni, hogy akármilyen is az ember, senki nem érdemli meg, hogy fizikailag vagy pszichikailag bántsák.

Volt olyan régi ismerősöm, aki felhívott, és azt mondta, ő tudja, hogy én sokat elbírok, és ilyesmit nem csinálnék csak hisztiből. De a legtöbben inkább nem reagáltak sehogy, nagy volt a csend, senki nem akart állást foglalni. Nem volt jellemző, hogy nagyon mellém álltak volna, sem az, hogy azt mondják, megérdemeltem, inkább azt mondták, „én ebbe az ügybe nem szeretnék belegabalyodni”.

hvg.hu: Mennyire viselte meg a történet? Nem ábrándult ki a szakmából?

B. M.: Ó, én annál sokkal jobban szeretem a színházat! Persze, nehéz időszak volt, hiszen megérkeztem Szabadkáról Budapestre, hogy együtt játsszak Fekete Ernővel, Börcsök Enikővel és Nagy Zsolttal, aztán fél év után úgy mentem haza, hogy valami félrement: kell ahhoz erő, hogy az ember gerince ne roppanjon meg. De kaptam már ilyen pofonokat az élettől tizenkét éves korom óta: vagy hozzám tettek, vagy elvettek belőlem, de elmúltak, és mentem tovább. Nekem a színészet az önkifejezési módom, ebben tudok kiteljesedni, én ezért csinálom: egy ilyen ügy nem tud eltántorítani tőle.

hvg.hu: Korábban beszélt arról, a kislányát már úgy neveli, hogy vele ne történhessen meg hasonló. Ennek mi a módja?

B. M.: Hogy te magad is úgy viselkedsz. Hiába mondanám én neki, hogy „ne hagyd, hogy megüssenek, védd magad, keresd az olyan emberi kapcsolatokat, amelyekben egyenrangúként kezelnek”, ha én nem így élem az életem. Minden nevelés önnevelés: a leginkább azzal nevelek, ha saját magamon végzek állandó korrekciókat.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, és főleg Urbán András rendezéseiben a legtöbb előadás társadalmi, közéleti kérdésekről is szól. Kell ez, hogy jól érezze magát egy előadásban?

B. M.: Nekem fontos reflektálni a társadalomra, de hogy másoknak is így kell-e színházat csinálni? Mindenkinek másban van az ereje; a könnyű műfajt se nézem le, mert lehet, hogy valaki azzal tud a legtöbbet adni, ha érdemben, igazán jól tud szórakoztatni. És ez semmivel sem kevesebb, mint hogy valaki keményen belenyomja az ujját a legfájdalmasabb sebekbe. Én politikailag eléggé írástudatlan vagyok; ezt nem büszkén mondom, de így van. A társadalmi dolgokra azt hiszem, velem született érzékenységem van, de tótágast állhatok, hogy megismerjem az aktuálpolitikát országhatáron innen és túl, de egyszerűen nincs rá fogékonyságom.

Miért próbáljon úgy tenni egy levelibéka, mintha ő lenne a jegesmedve?

Az embernek fel kell térképeznie az erősségeit, és onnan kell úgy bányásznia, hogy minél többet hozzon fel belőle.

hvg.hu: A levelibéka érzékeli azt a folyamatos politikai feszültséget, ami a jegesmedve szerint Magyarországon és Szerbiában is jelen van? Ott például a napokban tiltotta be a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács a Tanyaszínház új előadását.

B. M.: Persze, de nem akarom a szorongást és a félelmet az elviselhetetlenség határáig vinni. Nem akarom homokba dugni a fejem, de fel kéne nevelnem két gyereket. Nagyapám beleszületett az első világháborúba, megélte a másodikat, öreg napjaira pedig utolérte Jugoszlávia széthullása is, és mégis végigélt egy tartalmas életet. Nem kéne elveszteni a fejünket, miközben jön az, ami megállíthatatlanul jön. De közben nem ártana embernek maradni.

A Tanyaszínház ügye nagyon rosszul volt kommunikálva mindkét oldalról. De nincs esély párbeszédre onnantól fogva, ha valaki kimondja azt a szót, hogy „betiltva”. Ez a legnagyobb probléma, mert lehet előadásokat kritizálni, de ettől a szótól minden kicsit is józanul gondolkodó ember rögtön felkapja a vizet, és lezárul a kommunikáció. El kéne gondolkodni, hogy mi a fontosabb: hogy kinek van igaza, vagy hogy értelmes diskurzust hozzunk létre. Az emberek ritkán tudják félretenni az egójukat, és azt mondani, keressük a megoldást. Ennek a hiánya bosszant leginkább, és nem csak ebben az ügyben. Megtanította nekünk bárki az oktatási rendszerben, hogyan kell vitatkozni?

Hogy is megy a színpadra vizelés, az öncélú káromkodás? - megnéztük a betiltott darabot

„A hanyatló nyugaton a politikai korrektség jegyében betiltották az ilyesféle látványosságot, ott a szörnyeknek is jogaik vannak. Nálunk nem, nálunk itt a Balkánon mindent szabad. Itt még szabadon megnyomoríthatóak a nálunk gyöngébbek jogai" - kiáltja ki az előadás nyitányában a hoppmester, aki bemutatja a „szörnyecskéit", az emberi roncsokat, mint egyfajta cirkuszi látványosságot.

hvg.hu: Hogy találta meg az Így vagy tökéletes főszerepe?

B. M.: Három éve elmentem a Kosztolányi Dezső Színháztól, mert már nem éreztem, hogy ott a helyem. Gondolkodtam, hogy mit akarok csinálni; az nyilvánvaló volt, hogy továbbra is ezzel a szakmával szeretnék foglalkozni, de arról fogalmam sem volt, hogy egy fiatal színész, aki még soha nem forgatott filmet, de szeretne, hogy tudná ezt legálisan és tisztességesen elkezdeni. Felhívtam néhány magyarországi kollégámat azzal, hogy be szeretnék kerülni a filmes körforgása, mit tegyek, hogy egyáltalán castingokra behívjanak. Zsótér Sándortól megkaptam Zsombolyai Linda elérhetőségét, aki azóta is az ügynököm: neki elküldtem az anyagomat, de fél évig teljes csönd volt. Addig semmilyen filmes és színházi munkám nem volt. Na, ez nagyon félelmetes volt; sok erő kellett, hogy ép ésszel és nem roncsolt személyiséggel kibírjam.

Végül behívtak nyolc-tíz castingra, és egyik szerepet se kaptam meg. Ha lett volna állandó munkám, valószínűleg nem rázott volna meg annyira a kudarc, de így az első nem miatt három órán át sírtam. Szerencsére a párom annyira támogató és megértő, hogy azt mondta: „Na figyelj, még hány órát szeretnél sírni?” Mondtam hüppögve, hogy még egyet. „Akkor leviszem a gyereket a játszótérre, te még sírsz egy órát, aztán folytatjuk az életet, jó?” Akkor még egy óráig nagyon sajnáltam magam, aztán ők visszajöttek a játszótérről, folytatódott az élet, én pedig kaptam még nyolc nemet.

Utána találkoztam Varsics Petivel (az Így vagy tökéletes rendezője – a szerk.), és leültünk beszélgetni, például arról, mit gondolnék arról, ha egy kommersz filmben játszanék. Mondtam, hogy csupa jót. A második találkozón már egy jelenetet kellett megcsinálni; Petinek is mondtam, hogy azért jöttem, mert ebben az évben be kell gyűjtenem húsz nemet, ha tőled is kapok egyet, már eggyel közelebb leszek az igenhez. De ez egy igen lett.

hvg.hu: Akkor a legelső sikeres castingja rögtön egy főszerep lett, óriásplakátokkal szerte az országban az arcával?

B. M.: Igen, és az az érdekes, hogy a többi szerepben nem is lett volna szükség ennyire arra a kapacitásra, amit nyújtani tudok; azok a szerepek nem tudtak volna ilyen széles skálán megmutatni. És nem tudom, Magyarországon mennyire jellemző, hogy ennyire jó hangulatban teljenek a forgatások, és hogy ekkora tisztelettel és odafigyeléssel bánjanak az emberrel, visszatérve a #metoo-hoz, a világosítótól a hangmérnökön át a rendezőig. Azon gondolkodtam, ha az ember jól veszi a visszautasításokat, és ha nem mindig simogatja az élet, annak mindig valami jó kell, hogy legyen a következménye.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Nekem is feltűnt, hogy kis túlzással ez az egyetlen romantikus komédia, amiben a kamera nem időz el egyszer csak azért is a női főszereplő legalább félmeztelen testén.

B. M.: Külön rá is kérdeztem Lindánál, az ügynökömnél, hogy hogy is van ez, meg kell-e előre beszélni, mennyit mutat a kamera, és ki garantálja, hogy tényleg annyi is lesz, mert nem volt még ilyen tapasztalatom. Fel voltam készülve a legrosszabbra. De egyetlen pillanatig sem volt semmi probléma.

hvg.hu: Egyszer régen azt mondta: „Nem szeretnék sztár lenni, női magazinok címlapján megjelenni. Nekem meghasonlást jelentene, ha így mutatkoznék.” A film miatt, gondolom, most jönnek majd a magazincímlapok.

B. M.: Rettegek is tőle. Még nem jutottam el odáig emberileg, hogy kellőképpen komfortos legyek fotózás közben, mosolyogva. Bár a lányom látta egy magazin címlapján Charlize Theront gyönyörű arany ruhában, és megkérdezte, hogy „Mama, ez te vagy?”

Szóval a lányomnak csodálatosan szép vagyok, és nem lát nagy különbséget Charlize Theron és köztem.

De nehéz nem agyonterhelni az agyamat azzal, hogy milyen elvárások irányulnak felém arról, hogy hogy nézzek ki, mit húzzak fel, kifessem-e magam, holott nekem nem ez az alapfunkcióm, hanem az, hogy érzéséket kanalizáljak, és történeteket tudjak közvetíteni. Borzasztó, ha elcsúszik a hangsúly afelé, hogy mennyire vagyok jó nő és hogy nézek ki, onnan, hogy meg tudom-e csinálni, amihez képességem van. Annyira szeretnék ma este mezítláb elmenni a filmpremierre, smink nélkül, úgy, hogy egyáltalán ne érdekeljen, mit gondolnak erről mások. Nagyon várom azt a pillanatot, amikor ez már így lesz; azt mondják, a nőknek a negyvenes éveiben jön el ez a pont. Hát, azt a három évet most már kibírom.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: