Natalja lánya két nappal Oroszország teljes körű inváziójának kezdete előtt ünnepelte hatodik születésnapját. Az iskolát azonban már nem tudta Kijevben elkezdeni, néhány héttel korábban ugyanis Budapestre menekültek a háború elől.

“Egészen mást csináltam, könyvelőként dolgoztam otthon, csak szabadidőmben sütöttem otthon. Itt viszont jól jön, hogy olyan munkát találtam, ahol nem kell állandóan kommentálni a folyamatokat” - meséli Natalja, aki az óbudai Free Pékségben kezdett el dolgozni nem sokkal azután, hogy Budapestre érkezett 2022 márciusában. Érkezésünkkor épp kakaós csiga készül, azt még gyorsan feltekeri, mielőtt leülünk beszélgetni.

Bár a munkájában boldogul úgy is, hogy nem tud magyarul, hamar kiderül, hogy ennek ellenére is ez jelenti a legnagyobb nehézséget abban, hogy külföldre menekültek. Mint mondja, a kezdetektől fogva szerencséjük volt, minden segítséget megkaptak, iskolát is hamar talált kislányának, Kírának. Sikerült is hamar beilleszkednie, az osztályában több külföldi diák van. “Jobb lenne, ha az anyanyelvén tanulhatna, látom rajta, hogy magyarul egyre nehezebben megy neki, én pedig nem nagyon tudok segíteni, így is elviszi a szabadidőm nagy részét, hogy a házifeladatot csináljuk otthon. Ő a tananyagot nem érti, én meg a nyelvet” - meséli oroszul Natalja és hozzáteszi, online fordítóprogramokkal próbálkozik ilyenkor. Időközben ő is elkezdett magyarul tanulni, eddig nagyjából tíz órát vett, de elképesztően nehéznek tartja, nem is érti, lánya hogy fejlődik benne olyan gyorsan.

Bár kifejezetten jól érzik magukat Budapesten, az nem kérdés, hogy vissza akarnak térni Ukrajnába. Az már sokkal inkább, hogy mikor kerülhet erre sor, Natalja annyit tud mondani, “majd akkor, amikor nem repkednek rakéták”. Bár ismerősei közül sokan menekültek el 2022-ben, egyik barátnője pár nappal előtte érkezett Magyarországra, mások Németországba vagy Lengyelországba utaztak, mostanra már mindenki visszament.

“Végülis el lehet lenni Kijevben” - ezt szokta hallani az ismerősöktől, de mint mondja, ő élni szeretne, nem csak túlélni. Legutóbb decemberben merült fel benne, hogy hazamenjenek, igaz, csak az ünnepekre, de hamar meggondolta magát. “25-én harmincan haltak meg a támadásokban csak Kijevben. Egyetlen nap alatt” - emlékezik vissza, majd az azt követő napok áldozatainak számát sorolja. Mint mondja, a fővárost leginkább különleges alkalmakkor támadják, de ez nem jelenti azt, hogy máskor garantáltan biztonságos lenne.

Bucsa volt a fordulópont

Több hónap kellett ahhoz, hogy teljesen berendezkedjenek Budapesten: eleinte egy család fogadta be őket néhány hétre, de amint Natalja rájött, hogy nem lesz belátható időn belül vége a háborúnak, hosszabb távú megoldást keresett. Mint mondja, ez akkor vált teljesen egyértelművé, amikor hallott a bucsai mészárlásról, ekkor ugyanis minden reménye eloszlott, hogy hamar vége lehet a támadásoknak.

“Sokáig azt gondoltam, hogy na most már mindjárt hazamehetünk, már csak néhány hét, legfeljebb hónap kérdése. Ez mostanra teljesen átalakult, szerencsés esetben már csak egy évet kell itt lennünk, de valószínűbb, hogy kettőt” - magyarázza azt, hogyan változtak a kilátásai az elmúlt két évben. Ugyanezt támasztják alá nemcsak a hírek, de otthon élő ismerősei beszámolói is, a hadseregben szolgáló barátnője például biztos benne, idén se lesz vége a háborúnak.

Az ukrán család végül a Menedék Egyesülethez fordult, ők segítettek munkát és lakóhelyet találni. Több családdal együtt egy munkásszállóra költöztek, állítása szerint abszolút kulturált körülmények fogadták, ráadásul fizetniük sem kellett érte, az önkéntesek pedig folyamatosan vittek nekik adományokat, ruhákat és élelmiszert is.

Fél évvel később azonban fel kellett adniuk a szobát, ugyanis vendégmunkások érkeztek és nyilvánvaló volt, hogy nem maradhatnak ott tovább. Ekkor egy másik édesanyával közösen kerestek albérletet, de mint mondja, ez már nehezebb feladat volt, a többség nem szívesen adja ki lakását külföldieknek, pláne nem egyedülálló, gyerekes nőknek.

“Anya, ugye nem maradunk itt?”

Bár mostanra úgy tűnik, Nataljának sikerült teljesen beilleszkednie új életükbe, az első magyarországi élmények kifejezetten sokkolták őt. Vonattal érkeztek a határra, arról leszállva pedig egy sátorba vezették őket, ahol rengeteg másik menekült volt, visszaemlékezése szerint teljes volt a káosz, hirtelen azt sem értette, mi történik. Kíra is megijedt, kérdezte is, hogy ugye nem maradnak, a nő pedig bár arra gondolt, inkább felszáll a vonatra és mennek vissza Kijevbe, nem akarta megijeszteni. Írt inkább a barátnőjének, aki pár nappal korábban átélte ugyanezt, így hamar meg tudta nyugtatni, hogy csak rutinellenőrzésről van szó.

Budapestre érve azonnal lenyűgözte a város. “Fantasztikus, tényleg! Az építészet, az emberek, minden. Hasonlít Kijevre, csak sokkal nyugodtabb, nem rohan senki sehova” - számol be az első élményekről és hozzáteszi, talán a legnagyobb különbség a két főváros között az, hogy itt nem kell közelharcot vívni azért, hogy az ember a reggeli csúcsforgalomban fel tudjon szállni a tömegközlekedési eszközökre.

“Szóval nagyon jó itt, egy rossz szavam se lehet, de ismerik a mondást, mindenhol jó, de a legjobb mégiscsak otthon” - foglalja össze az elmúlt két év élményeit, amire érezhetően csak átmeneti időszakként tekint. Megemlíti, hogy szabadidejében szokott jógázni, nyáron pedig a Balatonon és a Velencei-tónál is voltak, de alapvetően azokat az élményeket keresi, amelyek Ukrajnára emlékeztetik.

Több olyan családdal is tartja például a kapcsolatot, akik az ország nyugati feléből menekültek ide, a közösség pedig hétvégi iskolát is szervez a gyerekeknek, hogy bármikor vissza tudjanak kapcsolódni az ukrán iskolarendszerbe, ha esetleg hazatérnek. “Minket már nagyon várnak haza, nemcsak a szüleim és a bátyám, de a munkám is” - teszi hozzá.

Kukásautó

“Fél év kellett ahhoz, hogy a kislányom ne ijedjen meg attól, ha reggel elmegy az ablak előtt a kukásautó. Eleinte attól is összerezzentünk, ezek a hangok egyszerűen felidézték a háborút. A biztonságérzet az, amit nem vagyok hajlandó feladni, hogy nem kell külön tervezni azt, hogy mikor mehetek el vásárolni vagy egyszerűen csak sétálni” - mondja Natalja. Hozzáteszi, azt is elképzelhetetlennek tartja, hogy a rendszeres légiriadók alatt ne mehessen el a lányáért az iskolába és órákig ne tudja, biztonságban van-e.

Néhány hónappal ezelőtt a bátyjától kapott egy videót, amelyen látszottak egy becsapódott rakéta maradványai. “Az óvoda kertjében készült, ahova Kíra is járt. Egy óvodában! Szerencsére szombat volt, nem voltak ott gyerekek, pedig több ismerős is oda jár” - meséli és hozzáteszi, ezek azok az események, amelyek akkor is elrettentik a hazaköltözéstől, amikor már komolyabban gondolkodik a lépésen.

Időnként azonban épp a munkája segít enyhíteni a honvágyat. Karácsonykor például rengeteg bejglit sütöttek, mint mondja, Ukrajnában is nagy népszerűségnek örvend a mákos tekercs, csak ott Húsvétkor készítik. Amikor rákérdezek, hogy van-e más hasonlóság is, azt mondja, az ízekben abszolút, de az ukránok inkább a cukrászárukat, tortákat szeretik, sok-sok krémmel és dísszel, míg Magyarországon úgy látja, a péksütik elterjedtebbek. “Mindkettőnek megvan a maga előnye. De én egyébként nem is vagyok édesszájú” - jegyzi meg.

Az ukrán menekültekről szóló sorozatunk előző két részét itt tudja elolvasni:

Valaha informatikus volt, most látványkonyhát nyitott Budapesten - Ukrán menekültek magyarországi élete, I. rész

Több mint hatmillió ember menekült el tartósan Ukrajnából a háború két évvel ezelőtti kitörése óta, és bár jelentős részük Magyarországon keresztül hagyta el a háború sújtotta országot, többségüknek nem hazánk volt a végcél. Akik mégis itt maradtak, azoknak magyar nyelvtudás, helyismeret és kapcsolati tőke nélkül nehéz beilleszkedni és állást találni, de sikersztorik így is akadnak.

 

Liza kétszer menekült az oroszok elől, Budapesten végre otthonra talált - ukrán menekültek magyarországi élete, II. rész

Több mint hatmillió ember menekült el tartósan Ukrajnából a háború két évvel ezelőtti kitörése óta, és bár jelentős részük Magyarországon keresztül hagyta el a háború sújtotta országot, többségüknek nem hazánk volt a végcél. Akik mégis itt maradtak, azoknak magyar nyelvtudás, helyismeret és kapcsolati tőke nélkül nehéz beilleszkedni és állást találni, de sikersztorik így is akadnak.