Egy ősi hagyományokat követő halász és egy tengerbiológus találkozása élesztette fel a tintahalak tenyésztését Spanyolországban, a Costa Brava partján. A térségben található, sziklákra kapaszkodó l’Estartit üdülőhelyre sok turista érkezik a tengerpart miatt, akik örömmel próbálják ki a helyi specialitásokat: például a paellát, a közismert rizsalapú ételt, amelynek fő alkotóelemét adják a tenger gyümölcsei. Ezért a helyi halászok számára igazán értékes fogás a tintahal, viszont a vízszennyezés és a szabályozatlan hobbihorgászat miatt jelentősen csökkent a számuk az utóbbi évtizedben.

2017-ben egy helyi halász és egy tengerbiológus összefogtak, hogy helyreállítsák az állományt, és fellendítsék a tintahalhalászatot a térségben – írta meg a The Guardian. Egy különleges, évezredek óta bevált módszert újragondolva jött létre így a Sepia Projekt. Alapja egy ősi technika: faágakat helyeznek a tenger fenekére, így csalogatják oda a tintahalakat, akiknek stabil helyre van szükségük a peték lerakásához.

Boris Weitzmann tengerbiológus ezt a megoldást újította fel: nem várta meg, amíg a tintahalak az ágakhoz mentek lerakni a petéiket, hanem megkérte a helyieket, hogy a halászatkor összegyűlt petéket ne dobják vissza a tengerbe, hanem gyűjtsék őket vödrökbe, és adják oda neki. Utána ő helyezi el őket a víz alatti ágakra egy erre kialakított keltetőben.

A projekt elindítását szorgalmazó halász, Isaac Moya úgy emlékszik vissza, hogy bár jól ismerték Weitzmannt, eleinte nehéz volt meggyőznie a helyi halászokat arról, hogy ne dobják vissza a petéket a tengerbe. Elsőre nem vették komolyan a tengerbiológust és az ötletét, de szép lassan érdeklődni kezdtek és nyitottak felé: a projekt első két évében másfél millió petét gyűjtöttek össze.

A szakember szerint nemcsak természetvédelmi célok vezérelték a projektet, fontos az is, hogy a helyi kisvállalkozó halászok fenn tudják tartani az üzletet, és tisztességes áron tudják eladni a halakat.

Rövid életciklusuk miatt esett a választás a tintahalakra. Tavasszal rakják le a petéket, amelyek a keltetőben hat-nyolc hét múlva már teljesen kifejlődnek, és egy éven belül ivaréretté válnak, így a halászoknak a szűk téli hónapok után bőséges fogásuk lesz. A tintahalak a peték lerakása után azonnal elpusztulnak, így nem jelent gondot az sem, ha ekkor halásszák ki őket, ez nincs hatással a populáció növekedésére.

Weitzmann úgy gondolja, hogy a projekt sikeres: több halat termelnek ugyan, de nem teljesen elégedett, hosszú távon a halászok és a fogyasztók hozzáállását szeretné megváltoztatni. Egy helyi halásznak havi 500 euróra (nagyjából 200 ezer forintra) van szüksége van ahhoz, hogy fedezze a kiadásait, és ha 5 eurót kap egy korábban 10 eurót érő halért, akkor kétszer annyi halat kell fognia, hogy jól jöjjön ki a végén.

Spanyolországban tilos a halászoknak közvetlenül a vásárlóknak halat eladni, a helyi szövetségen és a nagykereskedőn keresztül tudják ezt megtenni. Nehezen versenyeznek az ipari hajók szállítmányaival, ennek leküzdésére néhányan összeálltak, és létrehozták az Empesca’t nevű szervezetet, amelynek célja, hogy közvetlenül a helyi lakosságnak és vállalkozásoknak tudjon halat eladni.  

Moya azt mondja, sem a halászati ágazat, sem a helyi törvényhozók nem igazán támogatják őket, Weitzmann is arról panaszkodik, hogy több pénzt is kaphattak volna az EU-tól, de két év után elapadtak ezek a források. Ennek ellenére mindketten bizakodók. „És különben is, mindenki tudja, hogy ha így folytatjuk, akkor nincs jövőnk” – mondják.