Magyarországon a törökök 150 éves uralma alatt vált ismertté a kávé, de igazán divatba a bécsi udvarban gyakran megforduló magyar katonatisztek és arisztokraták hozták. A kávénak azóta is több a barátja, mint az ellensége, s egyre népszerűbbek különböző változatai. A neves írók és művészek többsége mindig is szívesen fogyasztott kávét. Voltaire-ről például feljegyezték, hogy  idős korában naponta 40-50 (!) csésze feketekávét is megivott. Balzac is csak akkor tudott alkotni, ha írás közben nem fogyott ki keze ügyéből a kávé. Bach 1732-ben komponálta híres Kávékantátáját, amelyben a kávé dicséretét zengi, bizonyára nem azért, mert éppen kifogyott a témából.

© kispad.hu

De a fekete nedű valóságos közösségformálóvá is vált az idők során kialakult kávémérések, kávéházak révén. Magyarországon 1698-ban Szentendrén már működött egy szerb kávés. A kávéházak fénykora azonban még váratott magára jó darabig. A 18. század végétől  kezdtek megjelenni a vendégkörük, majd szolgáltatásaik szerint differenciálódott kávéházak. Létrejöttek az irodalmi, majd a politikai és a művészkávéházak. De kávéházakban gyülekeztek az ügynökök és az ékszerészek, a gabona-, gyapjú- és fakereskedők, az artisták, az ügyvédek, a katonatisztek, a lovassport hívei vagy a sakkozók is.

1896-ban csak Budapesten több mint 500 kávéház és közel ugyanennyi kávékimérés működött. Budapestről mint a "kávéházak városáról" beszéltek, és joggal. Lassanként minden foglalkozásnak, hivatásnak kialakult a maga törzshelye. Az irodalmi kávéházakban szerkesztőségek is működtek, rendszeres találkozóhelyei voltak az irodalmi élet jelentős képviselőinek. Viták és eszmecserék zajlottak, új eszmék, irányzatok és alkotások születtek. Minden írónak megvolt a maga kávéháza és minden kávéháznak a maga írója. Ilyen volt a Pilvax, a Korona, a Central, a Fiume és a New York, az 1910-es évektől kezdve az Országház, a Japán és a Baross Kávéház is.

„A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégsem vagyunk annyira elhagyatottak. Ott voltak barátaink és ott volt minden menedékünk” – írja visszaemlékezéseiben Füst Milán. Lengyel Menyhért pedig ekként emlékszik 1932-ben a Színházi Életben: „Mikor mint vidéki fiatalember, két évtizeddel ezelőtt Pestre jöttem, zenitjén állt a kávéházi élet, (...) pontosan lehetett tudni, milyen irodalmi csoportot hol és melyik időben lehet megtalálni, (...) és ahol mindig mindenkit meg lehetett találni, persze a New York volt.”

Az arisztokráciának és a nagypolgárságnak is voltak kávéházai, de többségük a kis- és középpolgárságé; nekik sötét és kényelmetlen otthonukat pótolta a kávéházak ragyogó pompája. S a kávésok mindent megtettek, hogy e keveset fogyasztó, de biztos vendégkört viszonylag olcsón és úri módon kiszolgálják.

Ám a kávéházak s velük a kávézási kultúra a múlt század közepére szinte teljesen eltűntek.

„Budapest bő kétszáz éven át építkező kávéházi kultúráját eltörölték a város színéről az 1949-es államosítások” –írja Zeke Gyula a Kávézók kalauzában. Jöttek a presszók s néhány  kávézós cukrászda. A 90-es évekig kellett várni, hogy magához térhessen a kávéházak népe, s utódaik újra megtanulják: nemcsak egy csésze élvezetről van szó.