Jesús Almagro, a sztár

- Az első gasztronómiai thrillerként emlegetett film A csirke, a hal és a királyrák,ami a két évvel ezelőtti Bocuse d‘Or bajnokságon játszódik. Sok szó esik benne a molekuláris gasztronómiáról. Manapság mindennapos téma a világ konyháiban. Önök szerint, a gasztronómia jövőjéről van szó vagy csupán divatról?

Jesús Almagro: Nem hiszem, hogy ez lenne a jövő gasztronómiája. Ez csupán egy új irányzat, egy új felfogást képvisel, amely  új technikát hoz a konyhaművészetbe.

- Mennyire van szükség az állandó megújulásra és mennyiben kell megtartani a hagyományos gasztronómiai irányelveket?

J. A.: Az új kezdeményezéseknek, az innovációnak, az új technikáknak kétségtelenül nagyon nagy a szerepe. Ám ugyanakkor én szeretem tiszteletbe tartani a hagyományokat, és legfőképpen az alapanyagokat. Azt akarom, hogy a vendég, aki bejön hozzám enni, elégedetten, jó szájízzel álljon fel az asztaltól, és ehhez – még akkor is, ha a felszolgált étel modern technikákkal, technológiákkal készült – kiváló alapanyagok kellenek.

- Jó szakácsnak születni kell vagy kemény munkával azzá lehet válni?

J. A.: Nem árt, ha az emberben van egy kis tehetség, de igazi, jó avagy nagy  szakácsnak nem születünk, hanem kemény erőfeszítések árán válhatunk azzá. Ez akkor eldől, amikor az ember fiatalon, kezdőként belép egy konyhába: másként ver a szíve, másként veszi a levegőt, minden érzékét leköti –  ha ez így van, érdemes tanulnia és éveket ráfordítania a képzésre.

A csirke, a hal és a királyrák

A másfél órás, Jose Luis López-Linares rendezte film a világ legrangosabb gasztronómiai versenyén, a Bocuse d’Or-on játszódik. A főszereplője Jesus Almagro, aki hispán bajnokként képviseli hazáját a lyoni megmérettetésen,és mindent elkövet azért,hogy megszerezze a győzelmet. Harc az idővel, az idegekkel, az előítéletekkel... izgalmas, fordulatos thriller, önmagukat alakító szereplőkkel, valódi díszletekkel. Az idei Bocuse d‘ Or versennyel szinte egy időben került a hazai mozikba.

Pedro Larumbe: Nem árt, ha az embernek van egy jó adag intuíciója és érzékenysége. Ez a két összetevő nagyon fontos. Ha ezek mellett keményen dolgozik és képzi magát, akkor elképzelhető, hogy mondjuk, tíz év munkálkodás után séfnek nevezheti magát – de addig nem.

- Egyáltalán, mennyire tekintjük művészetnek a szakácsművészetet ?

J. A.: Legszívesebben Pedro mondását szoktam idézni, miszerint a konyhaművészet és maga a konyhaművészet produktuma, az étel illékony, tűnékeny – megesszük, elfelejtjük. Nem ez a művészet, hanem az , ha valaki például megépít egy hidat vagy épületet. Az az igazi művészet, ami maradandót alkot az emlékezet végeztéig. (Pedro Lerumba bólogat.) De ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy étel a szakács tudásától és tehetségétől függően tükrözi egy országnak, egy régiónak a sajátosságait, hozza az  alkotó személyiségét, plusz egy meghatározott koncepciót, ami nyílván a gyökerekből, az identitásból táplálkozik, akkor bizonyos mértékig nevezhetjük művészetnek. Hiszen a gasztronómia mindenképpen az adott kultura része.

Molnár Kata Orsolya