Akkor már tudtam, ki Devla. Nagyon szerettem hallgatni a cigány asszonyokat, akik ritkán mesélnek gádzsónak, azaz fehérembernek.

– Jaj kedveském a gonosz minden árnyékban ott sejteti magát, és még hányszor ingatá meg Devla (Isten) az ő népét a hitében. Pipára gyújtott. Két kezét az ölébe tette. Bölcsességei előadása közben sokszor az az érzésem támadt, hogy kiesik a pipa fogatlan szájából, persze mindíg utána harapott, néha meg köpött egyet.

– Nem nyitja panaszra a cigány a száját. Legyőzhetetlen a nagy Devla, elrendez ő mindent. Örökké adósa vagyunk az ő nagy láthatatlanságának. Úgy van az az egész élet, hogy az egyik élet életet ad a másiknak. Megesszük az állatokat, a növényeket és belőlük élünk. Így lesznek ők halhatatlanok. Élő az minden, meg az is marad, csak más formában. A lelke az meg mindíg utazik, megy új életeket adni. Bízni a nagy Devlában, hát ezért is vagyunk mi ilyen sokan. Ez nem gádzsi tanítás! Az ellenkezés, zúgolódás a gyávák hite, azoké, akik nem hisznek, nem bíznak. Félnek ám a sátántól, mert ő ellopta az Isten titkait és mindent Isten ellen piszkál. Mindenkit örökké abojgat. Állat, zöldje vagy ember. Mindegy annak. Bizony a földi lét az enyészet birodalma. Sötétségben a gonosz az úr. A nyúlát is a földbe kellett ám temetni miután már kinyomta lelkét a traktor kerék. Rögtön beléje szállott a Démon. A dög meg hát a pusztulaté. A bestia örül a melegének. Ott nincs ellenállás. Mi nem öltünk. A nagy szellem gondoskodott rólunk. Mindíg küldött valamit. Ez is ott hagyta a földi ruháját a többi életeknek. Mindíg ki kellett ám nyomtatni belőle a fúriát mielőtt megettük.

– Megették a dögöt? – csúszott ki belőlem a kérdés.
– Azért kaptuk, hát mi másért !?
– A csirkét is elássák? – kérdeztem.
Mesélőm olvasott a gondolataimban, vagy tudatlannak tartott hát kis idő múltán folytatta.

– Jajajaj, mi finom ám a kanyhi (csirke)!!! Kappan, bakro (birka) vagy a geda. Be kell őket a földbe ásni. Előtte jól becsomagolni. A föld igencsak nehéz ám, a Démont ki kell onnan nyomatni. Jó rá még köveket rakni, úgy még nehezebb, és nehogy valami onnan kikaparja. Ott már zörömbölhet a bestia, azt már nem éli túl.

Megint furcsa ábrázatot vághattam, mert jött a magyarázat. Megvan ám a módja, meddig kell annak hant alatt lenni, meg persze milyen nagy legyen a gödör.

– Nagyon köszönöm, de hogy lehet azt megenni? Hallottam már húst kútba ereszteni...
– Az igencsak paraszti módi. Megfélelemledett? Pedig egyszerű ennek elkészítése. A bele, lába, feje, farka az állatoké. A többit rendessen ki kell ám áztatni. Soszor kell leönteni a vizet és mindíg a száraz földre. Rendes hideg víz kell hozzá. Gádzsinak khandel (büdös), a mundalo (dög). Pedig a szagából lehet tudni, mikor esz má jó. Aztán megy rá a sok só, beletömve a hagyma, fokhagyma zöldestől. Persze az állat még mindíg egészben van. Nem szokás őt szétvagdosni. Mikor már jó a szaga, meg kell kenni kívül-bévül füszerekkel. Mikor jól beette magába az ízeket, akkor kezdődik a főzés.

A savanyú káposztát tettük a nagy edény aljába. Egy sor káposzta, egy sor csirke, akkor már felvágva, na ezt így ismételgettük. Ráöntöttünk annyi vizet, hogy az mind elbakjon. A tetejére rádobtunk sok-sok hagymakarikát, babérlevelet, sót, egy marék rizst. Jó bele a cseresznyepaprika vagy csípős zöldpaprika. Ilyen alkalmakra hoztunk egy kis fehérbort és egy pohárkával adtunk azt is neki.

Fontos ám azt betakarni. Lassan, majdhogynem egész nap főztük. Már majdan kész volt, mikor rántást tettünk bele. Utána még 10-15 percet a tűzön hagytuk. Letettük az edényt a földre és vártuk mikor jön fel az összes zsírja a tetejére. Akkor kell tálalni.

Még soha nem kaptak gyomorrontást, sárgaságot, epegörcsöt. Olyan erősek hitükben, hogy még a feltételezés sem fordult meg a fejükben, netán megbetegednének tőle. Itt jött a képbe egy újabb bölcs mondása egy másik cigányasszonynak: „Na, na nem attól betegedik az ember, amit a száján ereszt magába!“

Varjú Katalin