A magazin azzal kezdte a cikkét, hogy a gyermekellenes oldalról a szakácskönyv író, Craig Claiborne-t idézte: „Nem tudnám megbecsülni, hogy hány éttermi estém ment tönkre holtfáradt, elkényeztetett és ingerlékeny gyerekek ricsajozása miatt, akik alig várták, hogy otthon legyenek. Az ominózus szülők mindenki estéjét elrontották azzal, hogy megengedték gyerekeiknek az ilyesfajta bomlasztó viselkedést.” A Bon Appétit szerint két dolog miatt is szomorú ez a megjegyzés, az első sajnálatos tényező, hogy Claiborne nincs egyedül ezzel a nézetével; a másik, hogy ez a jelenség egyáltalán létezik, hiszen „egy étterem nem játszótér, de azért nem is templom”.

Ezután felsorakozik egy pár tipp arra vonatkozólag, hogyan tudnák a gyerekesek ezt a kérdést megoldani: a szokásos csúcs ebéd- vagy vacsoraidőnél érkezzünk korábban a gyerekekkel; menjünk ázsiai étterembe(?); etessük meg valamivel a gyerekeket vacsora előtt, hogy az étteremben ne legyenek türelmetlenek; hagyjuk játszani, rajzolni őket az asztalnál stb.

A magazin oldalára és a témát átvevő blogokra is jó néhány észrevétel érkezett. A legtöbb hozzászólás szerint állíthatunk bármilyen szabályt „az a gyerek egyéni temperamentumától függ, hogy étterembe való- e vagy sem”, de „ha a szülők nem viszik a gyerekeket ilyen helyekre, akkor azok soha sem fogják megtanulni, hogyan kell viselkedni.” Egy pincér szerint a gyerekekkel semmi gond, ha nem sírnak, ülve maradnak, ha a szüleik kezelni tudják a hisztijüket, ha felszedik a ledobált ételt. Más hozzászóló viszont azt ecseteli, hogyan rakatott ki az étteremből „egy állandóan nyafogó” kisgyereket és a szüleit, a többi vendéggel összefogva, mert nem bírták tovább a hangzavart.

A hozzászólásokból tehát az derül ki, hogy megtalálni az arany középutat ebben a kérdésben nehezebb, mint gondolnánk. Hogy hisztis-e egy gyerek (mitől lesz az,  ne firtassuk), az nincsen a homlokára írva, mint ahogy egy felnőtt homlokán sincsen jel arra vonatkozóan, hogy tolerálja- e a gyereksírást vagy sem. Ebben az eldönthetetlen kérdésben tehát végül is az étterem az, amelyik vállalja a kockázatot az esetleges súrlódásokért. S ugyebár a főpincér nem végezhet pszichológiai tesztet minden egyes gyereken (vagy inkább a szülőkön), mielőtt az asztalhoz vezetné őket. A tapasztalat azt mutatja, hogy az étteremfőnökök mindenesetre jobban szeretik a szerelmespárokat, akik egymás szemében vesznek el, mint az asztal alatt eltűnő gyerekeket… S minél előkelőbb egy vendéglátóhely, annál inkább megengedheti magának, hogy elkerülve a kínos helyzeteket, inkább eltanácsolja a kisgyerekes vendégeket, legalábbis vacsoraidőben. Innentől kezdve pedig már nem az a kérdés, hogy étterembe való- e a gyerek, hanem az, hogy milyen étterembe?

Ha besétálunk egy átlagos helyre, ahonnan nem néznek ki csak azért, mert farmer és sportcipő van rajtunk, jó esélyeink vannak a családbarát fogadtatásra és kiszolgálásra is. Meglehet, itt a menüben a legmerészebb fogás a Cordon Bleu. Ám ha olyan helyre megyünk, ahol fehér damaszt abroszokon metszett kristálypoharak csillognak, és a fejünk felett üvegcsillár pompázik, az előételek ára pedig – magyar forintokban mérve – , úgy ötezernél kezdődik, akkor könnyen lehet, hogy furcsának találják, a gyerekekkel való bevonulásunkat. A Bon Appétit hozzászólásokból kirajzolódik, hogy érdekes módon semmi baj a gyereksírással, ha bisztróban, kisvendéglőben, büfében, vagy gyorsétterembe vagyunk. Ám egy-kettőre vált a tolerancia a drágább helyeken, s nemcsak a személyzet, hanem – főleg – a vendégek részéről.

Az egyik hozzászóló  – aki mellé úgy tűnik, a BA cikk szerzője, Andrew Knowlton is felsorakozott  – így nyilatkozott: „Kedves BA szakértő! Nyolc éven aluli gyerekeknek semmi keresnivalója egy étteremben, kivéve ha a vendéglátó helység étkezde, gyorsétterem, vagy Chuck and Cheese (pizzéria)”. Sok olvasó csatlakozott hozzá, ami pedig azt jelenti, hogy a kisgyerekes szülők nem nagyon tehetnek különleges gasztronómia-túrákat, nem próbálhatják ki egy menő séf éttermének fogásait, nem ülhetnek le a gyerekeikkel egy elegáns étteremben ünnepelni. Nekik marad a „kockás abrosz és a rántott hús.” Legalábbis, amíg a gyerekük nyolc éves nem lesz… Önök szerint?