A feltűnően sovány emberek mellett csak néhány hordó mellkasú vikinget szúrtunk ki Dél-Svédországban. S túl voltunk már néhány étkezésen, mire rájöttünk, miért olyan „kákabélűek” a skandinávok. Nos, nemcsak azért, mert így könnyebben elférnek a dizájnos, ám többnyire kényelmetlen, puritán ülőalkalmatosságaikon. Elsőként a göteborgi Gothia Towers egyik éttermét próbáltuk ki. Mint minden ottani luxusszálloda, ez is belül a tipikus svéd dizájn elemeivel büszkélkedik. Minimál artos bútorok, nem hivalkodó elegancia a 23. emeleten lévő étteremben is.

A külcsínhez képest a belbecs, legalábbis egy nem elhanyagolható szegmensben, viszont megdöbbentő. Nevezetesen a borokról van szó. Általában is, a jobb svéd éttermek borlistája igen tekintélyes. Ebben az intézményben pedig sok száz bor közül választhattunk: burgundiai meursault-k, nuit saint george-i pinot-k, bordeaux-i grand cru classék, (Pichon Longueville, Rotchild, stb.) tucatnyi zöldveltelini Ausztriából, impresszív újvilági borlista. Ennek ellenére Magyarország még mindig csak tokajival (mondjuk, legalább Disznókő) képviselteti magát.

sved.nolblog.hu

A köpcös sommelier külön cikket érdemelne. Asztaltársaságunk nagy része a ház borából rendelt, mi viszont előbb az ő segítségét kértük a választásban. Mikor aztán – engedve a tömegnyomásnak – szintén a ház borára voksoltunk, a túlmozgásos, kicsit szangvinikus szakember ránk kacsintott: „nincs is nálunk ház bora, azt hozok ezen a címen, amit én akarok”. Mi aztán nem a többiek által favorizált muscat ottonelt választottuk, hanem a vörös „ház borát”, ami egy olaszországi bordeaux-i házasítás, és nem is kellett csalódnunk.

Azt csak később tudtuk meg, hogy a hely specialitása a királyrákos szendvics, miközben mi biztosra menve a svéd húsgolyót rendeltük krumplipürével és vörös áfonya mártással. A húsgolyóadag kisebb, fűszeresebb és sósabb volt az Ikeában megszokottnál, de ugyanazzal az ízvilággal találkoztunk. A krémes püré,
az enyhén savanykás piros bogyós mártás egészen jól illett a fűszeres húshoz, sőt, meglepő módon a „ház borához” is. Ez volt első barátkozásunk a svéd gasztronómiával.

Minden éjszakának eljő a hajnala, mondja a művelt spanyol, mi meg biztosak lehettünk a szállodai reggelinek az eljövetelében. A svédek érdekében átugranánk.  A bacont leszámítva semmilyen ételnek nem volt íze. Sem a rántottának, sem a kenyérnek, sem a kétszersültnek, de a zöldségeknek és a gyümölcsöknek sem. Elég legyen annyi, hogy a megváltást a kukoricapehely és a sűrű, émelyítő áfonyalé jelentette.

Másnap, a luxusétterem, ahova vendéglátóink elcipeltek, már a belső dekor tekintetében is sokat mondott. A hely a festői, a legendák szerint annak idején trollok lakta, mintegy 50 ezer fős Trollhättanben található. A vízesések és gátak városa, nagyjából 80 kilométerre északra  Göteborgtól. A vizitált vendéglő pedig a város egyik leghíresebb gasztroszentélye. Svédországi mércével mérve igazi luxusétterem: fényűző country style-berendezés, az egyik sarokban zongora, a plafonon kristálycsillár, a székek is finom szövettel borítottak – azért ez egyáltalán nem egyértelmű az Ikea-diktatúra hazájában.

Sejtettük, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk, elég volt a falra kitett okleveleket vizslatni. Mindjárt kiderült, hogy a sommelier a Calvados, Cidres et Pommeau alkoholos italok rendjének lovagja, így feltételeztük, itt sem fogunk kiszáradni. Szembesültünk is rögvest alkoholmentes borokkal nagy választékban,   némelyik még emberi fogyasztásra is alkalmas. A zöldalmás és citrusos jegyeket mutató spanyol Torres Natureo például kifejezetten kellemes volt, viszont a kaliforniai, Napa völgyi vörös jóformán ihatatlan. A tömény vattacukor illatú borféleség próbálná a nemzetközi trendekért felelős kaliforniai stílust megjeleníteni, ám ehelyett csak egy édes, émelyítő és puszedlit idéző ujjgyakorlatra futja. Ámbár a német turisták – annak ellenére, hogy nyomokban borra is emlékeztet – biztos mást mondanának róla.

A másik vonal az étterem tekintélyes, több száz, többségében bio gazdaságból származó tételt felsoroló borlapja, amelyen nem is jutottunk még gondolatban sem végig. Felvillant az ökobor saint chiniani (Dél-Franciaország, Languedoc-Roussillon), és a Siméoni gazdaságból származó 2006-os syrah-mourvèdre cuvée.  
De hát, elsősorban nem inni jöttünk. Mint kevéssel később kiderült, nem is enni. Az elénk sorakoztatott apró, igen esztétikus mini-befőttesüvegek imádni valóak  lettek volna – üresen. Ám teli voltak a svéd gasztronómia csúcsát jelentő krumplival, amivel nincs is baj, ehető, csak ne volna mellette annyi lilahagyma, majonéz és tulajdonképpen nyers hering. Ez minden bizonnyal a tradicionális surströmming újragondolása, az erjesztett balti-tengeri hering köré alkotott fogás. Az étterem tulajdonosa arról győzködött, hogy minden összetevő helyi termelőktől származik, ám minket ez sem bírt vigasztalni. Az éppen hogy csak emészthető, ámde szerencsére stampedlis pohárkában felszolgált, élénksárga paradicsomból készült gazpacho mellett  a nem emészthető rákszószos kagyló érkezett. S azon már alig akadtunk fenn, hogy az – mint hangsúlyozták, igen egészséges – alaposan felvert vajat végül alig lehetett megkülönböztetni a sajtkrémtől. A sajtkrémnek nem volt sajt íze, a vajnak meg vaj íze.

Tulajdonképpen egyiknek sem semmilyen íze. A kenyér elviselhető, de a Svédországban népszerű, a szállodai reggelikhez is szívesen felszolgált tucatnyiféle kétszersült nem éppen a gasztronómia csúcsa. Igaz, a cseresznyelekváros, mogyorós csirkemájterrine   és az aprócska salátaágy a kekszen kifejezetten kellemes volt. Mondjuk, főleg a cseresznyelekvár miatt. A kapros lepényhal már-már visszaadta a reményt. Aztán igazi meglepetés is ért: a tökéletesen megtisztított és skandináv precizitással szeletelt bárány nemcsak jól nézett ki, de fenséges ízű is volt. Nem értjük, miért van az, hogy a hagyományos svéd ételekből nem sikerül a többi civilizált nép számára is fogyasztásra alkalmasat készíteni, s miért, hogy a nemzetközi trendbe tökéletesen beleillő bárányt még francia topéttermeknél is  magasabb fokon képesek elkészíteni. Sehol egy zsírosabb darabka vagy egy csontszilánk, a 15 órán át preparált bárány felülmúlhatatlan, ahogyan a mellé tálalt krumplipüré is hibátlan. Jó, mi feleslegesnek gondoltuk a tányérra gondosan odakészített óriási fej hagymát. A helyi sajtok is lenyűgöztek, miközben a két és fél órás naplementében gyönyörködtünk. Talán csak a crème brulée-t nem kellett volna annyira erőltetni, ahogyan a csokoládés-kókuszos süteményt sem.

Aztán a legjobb svédországi étkezésünk, egy tradicionális smörgåsbord (svédasztal) során esett meg. A büféasztalon gyümölcsök, friss zöldségek, saláták voltak a   húsgolyók mellett, a hidegen füstölt óriási lazacokkal átellenben pedig mézes-szójás csirkenyársakat találtunk és kivételesen jó minőségű sonkát. Kintlétünk alatt igazán itt laktunk jól először és utoljára.

Mondják, a svéd gasztronómia az elmúlt 15 évben fényévnyi távolságokat tett meg, hogy kitörjön legendás provincializmusából. Hát, egyelőre még nem ért az út végére. Bár minden valamirevaló szálloda és étterem fel tud mutatni az utóbbi évekből néhány Jamie Oliver-látogatást és közös főzőcskézést, úgy véljük – hozzánk hasonlóan –, nekik is van még mit tanulni.

Ami minket illet, ha választani kéne aközött, hogy Svédországban vagy mondjuk Finnországban bulizzunk-e legközelebb egy nagyot, hát inkább az utóbbiba mennénk. Svédországban ugyanis rengeteg, különféle szószokkal ízesített heringet kell enni számolatlanul, muszáj sok pálinkát inni és  énekelni valamint táncolni, míg a finnek beérik egy alapos berúgással, és nem követelik meg vendégeiktől a heringfogyasztást.