Az első meglepetést a körítés okozta: szégyen, s gyalázat, de eddig nem sokat tudtunk a helyszínről, a várbéli Szent György tér közelében megbúvó Királyi Borház és Pincemúzeumról. Talán nem vagyunk elég trendi borfogyasztók, de fogalmunk sem volt arról, hogy a Sándor-palota közelében egy különlegesen jó ízléssel megalkotott, ezernégyszáz négyzetméteres pincerendszer húzódik. Nem mellesleg, nem véletlenül: a Várban – csakúgy mint szinte a teljes Budai-hegységben – a mészköves talaj alatt márgát találni, ami ideális a szőlőtermesztéshez. Ami azt is jelenti, hogy a középkorban bizony számos borospince állt a várbéli házak alatt. No de nem efféle régészkedésért kaptattunk fel ide. És most ér minket a második meglepetés, ám ez már nem annyira kellemes: a beharangozó szerint Magyarország dél-nyugati szomszédja közel harminc pincészettel és kétszázötven borral mutatkozik be. Az esemény előtt egy nappal már csak 14 pincészetről esik szó, a nagy napon pedig mindösszesen heten jelentek meg – és persze nem 250 borral. Hiába szervezte az eseményt a Szlovén Köztársaság Nagykövetsége és a Szlovén-Magyar Üzletemberek Egyesülete, úgy látszik, még ők sem tudták meggyőzni a termelőket arról, érdemes eljönni.

Pedig érdemes lett volna, mert a szakma, de az érdeklődő nagyérdemű is körbezsongta a patinás tereket, annak ellenére, hogy a laikusoknak a helyszínen 3500 forintot kellett befizetniük az ígérthez képest soványka felhozatalért. Aztán mégiscsak megvigasztalódunk. Méghozzá azért, mert – mint kiderül – nem csak inni, de enni is lehet. Méghozzá nem is akármit. Régi, kedves ismerősünket köszönthetjük viszont az egyik félhomályos folyosón. Nem más ő, mint „A” Sonkás a Fény utcai piacról. Ha valaki nem tudná, a mester, azaz Kurunczi József (2004-ben grillezésben Magyar Bajnok és Európa Bajnok, 2005-ben Balatonaligán a Barbecue Világbajnokságon Magyar Bajnok, Spare Ribs kategóriában pedig világbajnok) is szlovén származású, ez alkalommal 12 hónapon át érlelt szlovén, isztriai Kras sonkával érkezett, amit hálásan falatoztak a meg-megéhező poharazgatók.

A karcsú borászfelhozatal ellenére azért értek az italokkal kapcsolatban is kellemes meglepetések. Mondjuk, nem igazán kellett volna meglepődnünk, elvégre a boraikra igen büszke Szlovénia területén már több, mint kétezer éve termelnek szőlőt, és isszák annak levét. Már a rómaiak előtti illírek is előszeretettel néztek a pohár fenekére. Ma már a palackozott borok három osztályba sorolhatók, amit az üvegek címkéjén sokszor jelezni is szoktak. A vrhunsko vino arany címkével az első osztályú minőségi boroké, a kakovostrno vino ezüst címkével a minőségi boroké, a namizno vino bronz címkével pedig az asztali borok jelzése.

A 24 hektáron gazdálkodó Santomas pincészet például simán megérdemli az arany címkét. A Szlovéniában is megtermő jellegzetes olasz fajta, a Refosco nagyon szépen beérik náluk is, a bátrabbak a 100 százalékban e fajtából készült tannindús bort is kóstolhatják, az európai ízlésvilágú műkedvelőknek viszont nagyon ajánljuk a Mezzo Fortét. A 10 euró körüli bor 60 százalékát adja a Refosco, a maradék Cabernet Sauvignonból és Merlot-ból áll.

A Mura déli partjainál, a Radgona (Regede) körüli lankákon termel szőlőt a Frangež család. Ők azonban a Chardonnay-ből, traminiből, Pinot Gris-ből és Pinot Noirból nem bort, hanem pezsgőt készítenek. Utóbbi fajtából a könnyű, száraz vagy félszáraz, különleges illatú FP Premiert ajánlanánk, amely leginkább egy hasonló összetételű, kicsit rafinált Törleyre emlékeztet. A traminiből készült extra brut pezsgőjük mellbevágó illattal bír – nyilván ezt értékelték idén Londonban is, ahol a nemzetközi mustrán bronzérmet érdemelt ki ez a pezsgő.

Néhány szép édes- és félédes bort is kóstolunk a Kraner-Plateis pincészetnél (a rajnai rizlingjük például kifejezetten említésre méltó), de a nap legkellemesebb meglepetése a Marof. A Budapesttől mindössze két és fél órányi autóútra lévő pincészet a határtól alig néhány kilométerre, a Rimaszombat közelében lévő Szapáry vadászkastélyhoz tartozó birtokon rendezkedett be, és elképesztő hozzáértéssel és aprólékossággal vágott bele a borászkodásba. A működésbe besegít a nemzetközileg is elismert Erich Krutzler, s a sok figyelem, törődés visszaköszön abban a rengeteg díjban is, amit az utóbbi években besöpörtek. Mi ez alkalommal az alap olaszrizlingjükkel ismerkedünk meg közelebbről. Rögtön kettővel, mert az egyik változat homokos, míg a másik vulkanikus talajon termett, ebben például sokkal több a kovaillat és -íz. Már az illat is fejbevág, ha ilyen az alap, milyen lehet a prémium? Erre már nem is marad időnk és energiánk, éppen hogy csak a zöldszilvániba tudunk még belekóstolni, amitől szintén dobunk egy hátast. A Decanter-díjas 2008-as Chardonnay krémes és talán a mi ízlésünknek kicsit túl tölgyes is, mindenesetre a kiváló savszerkezet kárpótol. Éppen csak belenyalunk a 2008-as, gyönyörű utóízű zöldszilvániba, de sajnos sietnünk kell tovább. Így már csak azon merenghetünk, mi lett volna, ha több időnk jut rájuk, s csak kevéssé vigasztal, hogy alaposan felpakoltunk a kivétel nélkül álomszép brosúrákból. Irigykedve lapozgatjuk a finom kidolgozású füzetecskéket, sóhajtunk egy nagyot, és megfogadjuk, minden erőnkkel támogatni fogjuk a szlovén borok marketingjét.