A felvidéki Bott Frigyest nem kell senkinek sem bemutatni, még a legfinnyásabb borbloggerek is széles mosolyra derülnek a neve hallatára. Tőle egy friss, 2010-es, rajnai rizlinget kóstoltunk először, a virágos illat és az erős savak képzeletben máris Németországba repítenek. Szerényebb, alapbor kategóriában futtatja +3-as cuvée-jét (kékfrankos, szentlőrinc, pinot noir), ám a könnyű kis vörös is képes meglepetéseket okozni. Az egészen világos, már-már rozékat idéző színvilág ízében (is) a burgundi könnyedséget képviseli.

Eposzi bor lesz

Úgy emlékszünk, először éppen burgundiai sztorizgatások okán ismerkedtünk meg János von Beöthyvel másfél évvel ezelőtt egy budapesti borfesztiválon. A csobánci borászt sem a piac, sem a jóakarók nem tudták lebeszélni arról, hogy a saját feje után menjen, amit mi a legkevésbé sem sajnáltunk. Von Beöthy akkor pinot noirjával és Kurucvérével nyűgözött le. Azóta néhány tétele bekerült a Terroir Club válogatásába is, a Csobánci Bormanufaktúra olaszrizlingje kicsit nehézkes, már-már krémes illatú, de ízében könnyű, karakteres, elegánsan hozza az olaszrizlinget. A kevesek által ismert pincészettől azonban mégsem elsősorban ezt, hanem a 2009-es Gilgamest ajánlanánk. A most debütált tétel syrah-merlot házasítás, a frissessége ellenére már érezhető, hogy eposzi bor lesz belőle. Idei legjobb syrah cuvée-nk.

aed.cz

Hogy vigyázó ízlelőbimbóinkat kissé nyugatra is vessük, belekóstolunk Nicolas Joly Savennières Clos de la Bèrgerie 2005-ös chenin blanc-jába. Már-már utálkozva kiöntenénk az oxidálódottnak vélt bort, amikor Kató András Terroir-mester váratlanul megfogja a karunkat. Nem azért, mert egy palack közel 9 ezer forintba kerül, hanem mert az, amit mi oxidált illatnak gondoltunk, mégsem az, aminek látszik, pontosabban érződik. Joly ugyanis, a biodinamizmus egyik atyja, de legalábbis nagybátyja, direkt felhívja vásárlói figyelmét arra, hogy többnyire túlérett szőlőkből készíti borait, s ezeknek bizony az oxidációra jellemző eredménye lesz a borban. Igaz is, italai megosztó borok: volt már, hogy egy-egy kritikus húszból húszra értékelte a Joly-termékeket, míg más alaposan lepontozta őket, borhibákként azonosítva a jellemzőket.

Meggy hátán meggy

Aztán előkerül ugyanabból az évből a Királyudvar Demi Sec-je. Ezzel pihenjük ki iménti megaláztatásunk szégyenét. Erre felettébb alkalmas a bor, ugyanis tökéletesen trükkmentes: úgy jó, ahogy van. Nem árt tudni, hogy akkoriban Demeter Zoltán volt ott a borász, de Szepsy István is rajta tartotta a szemét a birtokon. A demi sec-stílusú furmint természetesen nem félszáraz, hanem félédes (legalábbis a magyar bortörvény szerint), már illatban is robban, íze pedig olyan kerek, mint Lázár Ervin meséjében az erdő – már a négyszöglet nélkül.

A Pósta Borház mindig képes meglepni, 2009-es kadarkájuk friss, sűrű illatú, íze inkább négyszögletes még, de nyilván fog még kerekedni. A fűszerek mellett jó sok meggyet szippanthatunk – ahogyan Pók Tamás szintén újdonság 2009-es Nagyeged-dűlős kékfrankosából is. Utóbbiból összesen 1600 palack készült, a már-már meggylés borba azért jó sok ásványosság is elfért, tipikus könnyű, országimázsépítő bor. A kóstoló végét az aprócska, alig kéthektáros Pelle Birtok 6 puttonyos tokaji aszújával (2007) öblítjük le. A tulajdonos könnyes szemmel meséli, hogy Kató András 10 perces elmélyült kóstolgatás után semmi rosszat nem tudott mondani a borára. Ez tőle nagy dicséret, s éppen e szigora miatt bízunk meg a Terroir Club ízlésében. Ámbár mi azért tudunk mondani negatívumot a 200 gramm maradékcukros aszúra. Ára 12 ezer forint körül mozog – hát, hogyan fogja így a Pelle Birtok beverekedni magát az elitbe, ha ilyen minőséget tud már ennyiért?!