Zavartan kérdezgetjük a kiállítókat: miért éri meg nekik a patinás belvárosi szálloda asztalainál álldogálva mutogatni a termékeiket úgy, hogy azok egy részét nem is lehet megkóstolni. Ők önbizalommal teljesen mesélnek német gyökereikről, és arról, hogy nem feltétlenül üzletet kötni jöttek a hotelbe, inkább csak erősíteni óhajtják márkáik jelenlétét a német gasztroeseményen.

Itt van például a kiváló tormákat készítő cég, és herzig kis üvegcsékben sorakoztatja fel egy könyöklős asztalnál a szortimentjét. Megcsodáljuk új, gyermekeknek szánt sorozatának üvegcséit – az állatfigurás ketchup és mustár biztos nagyon finom, a magyar gyerekeknek állítólag nagyon bejött az iskolai teszteken. Hessegetjük a gondolatot, mintha Franciaországban éppen most száműzték volna az iskolai menzákról a ketchupot. Na, azok persze nem is voltak ilyen márkásak. Félénken toporgunk a drégelypalánki gyárral is bíró marcipános asztala mellett, kóstolunk is, de a legendás aacheni lekvárokkal csak szemezni tudunk. Mindenesetre készséggel elhisszük, hogy magyarországi gyáruk tökéletesen allergénmentesen működik.

Továbblépve egy olyan autentikus német termékkel találkozunk, amit nemcsak szép üvegben, messziről csodálhatunk, a pezsgő valóban feldob. Innentől kezdve javul a hangulatunk, ami annak is köszönhető, hogy még megfejelhetjük magyar kötődésű „hamis Baileys” és egyéb gyümölcslikőrök kóstolásával, ezek állítólag csakis kiváló minőségű gyümölcsökből készülnek. Aztán jön még egy német családi kávéscég, amely Magyarországon még alig ismert, biokávéja kellemesen kesernyés, jellegzetes ízvilágú forró ital.

S persze nem maradhat el a csokoládé sem, ráadásul ez tényleg a legjobbak közül való. A tulajdonos éppenséggel svájci, német kamara ide vagy oda, miért akadnánk fenn ezen. Az exkluzív pralinékat is trüffeleket is készítő cég gyönyörű csomagolásban, kézi festésű bonbonokkal csábít. A vörösboros és pezsgős készítményeket már csak hivatalból is muszáj volt tesztelni – a német befolyás határozottan jót tesz a cégnek, a csokik visszafogottabbak, kevésbé gejlek, mint azt esetlegesen várnánk.

Izsák Norbert

Már éppen letudni véljük a termékbemutatót, amikor elkezdődik a vacsora. És ezen a ponton máris megvigasztalódunk: az étel és a borok párosítása mesteri, a Kempinskiben még  a jövő héten is tartó német gasztronómiai napokra érdemes betérni. A velünk egy asztalnál ülő Heinemannos kiállítókkal persze kicsit tamáskodunk, miért nem tőlük származnak az italok. De hamar napirendre térünk a dolog felett, mert a friss, savdús 2010-es Eymann rizling a pfalzi borvidékről reakcióba lép a pisztrángos blinivel. Pontosabban a madársalátával, de akkor is. Az étel visszafogottságával lep meg, és a visszafogottság valamint a meglepetés az este hátralevő részében is elkísér.

Rettegve gondolunk a fahéjjal ízesített kacsahúslevesre. Teljesen feleslegesen. A fahéj csak diszkréten, a háttérben érződik, a klasszikus erőlevesek erényeit felvonultató leves könnyed és elegáns. Korábbi rossz tapasztalataink okán félve gondolunk arra is, milyen lesz a főfogás. Merthogy az érett, 2004-es Eymann pinot kicsit erősnek tűnik a rózsaszín őzgerinchez. Még a fűszeres boron cuppogunk, amikor megérkezik a kelbimbós, vargányával töltött rösztis vad, és megtérünk minden kishitűségünkből: a bor az őzzel külön életre kel, karcosságai kisimulnak, és mi hitetlenkedve kérünk elnézést minden korábbi szkepszisünkért (később megtudjuk, részben a mártásban levő leheletnyi baconnek is köszönhető az ízharmónia).

Na, jó, nem mindegyikért. Az asztalhoz ülve ugyanis gyanútlanul kezdtük zsemlénket vajazni, és az első falat után francia, méghozzá nyugat-franciaországi emlékek tolultak fel bennünk. Nem értettük, miért. Aztán közelebbről megvizsgálva a vajat, kiderült, hogy egy darabka Les Conviettes-hez van szerencsénk. A charentes-i tejtermék, a vajak Rolls Royce-a, vagy talán Havanna szivarja, sőt, Motecristója, összetéveszthetetlen, Németországban nincs hasonló. Olyannyira, hogy ezzel kapcsolatban még a vallatóra fogott Holzer séf is elismeri: „vannak dolgok, amikben a németek nem olyan jók”.