A nézők 90 százalékának a tévés főzős műsorok pont azt jelentik, mint a Lakáskultúra magazin. Az átlagos magyar háztartásban ugyanolyan valószínűséggel fordul elő T-Bone steak, mint Chesterfield ülőgarnitúra. De nézegetni jó. Ennél persze bonyolultabb a képlet, mert a diszkontáruházak postaládába bedobott szórólapjait is szoktuk nézegetni, és annak is van gasztrotévés megfelelője, a Laci bácsi. De nézzük sorban előbb a versenyzőket, majd a kudarc okait!

Bölénypúp hagyományosan

Laci bácsi: minden második tornatanár ezen a néven fut, helyi permutáció a Laci bá, de a tévében csak egy Laci bácsi van. Benke László ma az ATV-n főz, meg dobozos irodai kaját postáz. Ő volt a magyar kereskedelmi televíziózás első sztárszakácsa.

AP

A TV2-n lett igazán ismert, egy generáció alapélménye a Vegeta-reklámot idéző hunyorítás, meg a minden főzést lezáró – mit lezáró, az időráfordítás felét kitevő! – munkálkodás, amit a „megdíszítjük!”-felkiáltás vezet be. Cikcakk paradicsom, csokiőz, uborkaspirál; bármi, amitől 1981-ben elaléltak a német turisták a Mátyás pincében. A produktumok másik fele meg a SZOT-üdülőkből ismerős, abban például egészen biztos vagyok, hogy a nyolcvanas években Balatonedericsen pont ugyanolyan „tarkabarka pohárkrémet” (tényleg ez a neve) emeltem le a menzán az üveg mögül, amit Laci bácsi legutóbb készített. Mielőtt azonban csúnyát mondanánk Laci bácsira, szögezzük le gyorsan: a fél ország ma is úgy főz, ahogy ő. Örökség, mint a rossz ízületek.

Benke László legnagyobb ellenfelei annak idején az RTL-en nyomultak. Kovács Lázár és Kaszás Géza Receptklubja maga volt a talány. Talánygyűjtemény. Hosszú évek alatt se derült ki, hogy Lázár hogyan s kinek főz, sőt néha maga a recept sem, mert Géza olyan kimerítően ismertette, hogy a karlócai békét megelőzően itt a vár aljában mit csináltak a magyar csapatok (Lázár közben a sarokban főzött valamit).

De azt se lehetett tudni, hogy ez most a „komoly” műsor, vagy bakiparádé: a szeletelt sonka az elválasztó nejlonlapocskákkal került a serpenyőbe, és most ott töpörödik és füstölög? A nemzeti ünnepre szánt piros-fehér-zöld tekercs első nekifutásra piros-zöld-fehér lesz, majd kifelejtik belőle a pirosat (paprika), végül meg darabokra esik, mert az előző két kísérlethez elhasználtak majdnem minden alapanyagot? Oda se neki, nem vesszük fel újra, leadjuk így!

Míg azonban Laci bácsi a mai napig rodostózik az ATV-n, a Receptklub már rég megadta magát. Lázár a közelmúltig két témával tartotta magát a nyilvánosságban: szakács létére valami fura ételízesítő zselémiazmát reklámozott, illetve van egy Andrea nevű asszony, aki évek óta Kovács Lázár Volt Szeretője művésznéven szerepel a bulvárban. (Friss hír, hogy Lázár visszatért: a TV Paprikán a Receptdaráló Extra foglalkoztatja a „sztárséfet”. A Bodrogi-kúrián töltött első részt múlt szombaton vetítették – az egykori Lázár-Géza színvonalat mindenképp veri.)

A bölények vajmi keveset tettek hozzá a magyar gasztrokultúrához, tévéműsoraik nem fordultak át a következő heti vasárnapi menübe. A Receptklubbal különösen megjárták volna a háziasszonyok, az a műsor ugyanis híres volt arról, hogy csak tévékompatibilis főzést végeznek: egy perccel azt követően, hogy a mirelit borsót belezúdították a lébe, már készre is jelentették az ételt, és a dinsztelés se ment tovább a felaprított hagyma enyhe összeolajozásán.

Napi ajánlat

Ma a magyar gasztroműsoroknak két fontos iránya van: az intézménnyé lett Stahl-istálló, és a TV Paprika saját műsorai.

Stahl tévés piaci szerepből váltott piaci szerepbe, és bejött neki. Szó se róla, az unásig variált muffinreceptek, de akár még a gulyáskrémes tészta (egyébként finom, tényleg) is inkább eszközei egy gasztro-ellenforradalomnak, mintsem a minőségi, haladó, egészséges és innovatív konyha terjesztésének. Persze így is Laci bácsi fölött vagyunk jó pár emelettel, a Nigella-imitáció ott is egészen hiteles, amikor a kicsit ügyetlen kezű anyukát látjuk szeretettel beszélni a főzésről.

A TV Paprikán „rendes” szakácsok főznek, és itt leszek a legkevésbé kedves: kevés kivétellel Laci bácsi keresztfiait látom sürögni, akik a reklámszünetben az Egységes vendéglátó receptkönyv és konyhatechnológia című könyvet lapozgatják, ami baj, nagy baj. Mintha Pozsgay Imre véletlenül egy harmincöt évvel ezelőtti beszédét kezdené el mondani a Hír Tv-ben.

Ha nem számítjuk az olyan felvillanásokat, mint Bíró Lajos szerepeltetése a Viasat3 Mesterszakács című műsorában, akkor a modern, minőségi magyar gasztronómia becsületét online sikerül csak megvédeni. Más műfajban is létezik ez az aránypár: a Csillag születik győztese Tabáni István lett, míg a hazai nagyközönség számára szinte ismeretlen, a nemzetközi színtéren viszont komoly sikereket elérő Kristóf Norbert online csinálta meg magát.

A huszonegyedik századi magyar gasztromédia is leginkább csak a neten létezik, a bloggerlányok permanens forradalomban vannak. Mautner Zsófi gömbölyű életszeretete, Szabó Dorottya mosolybisztrója, vagy Péter Anna motoros bőrdzsekije és bikacsöke (oké, utóbbit csak én képzelem hozzá, mikor azt kiabálja, hogy „teszed le a margarint!”), és szerencsére még sokan, egyre többen mind azt célozzák, hogy győzzük le a borsos tokányt.

Nemzetek eledele

A globális mainstream nálunk is elérhető: Jamie Olivert ma többen felismernék fényképről, mint Budai Gyulát és Oszkó Pétert egyszerre, Hugh Fearnley-Whittingstall, azaz a River Cottage kócos szakácsa, vagy az üvöltő Gordon Ramsay is megvan mindenkinek, aki szokott főzős műsorokat nézni. Ismerjük Nigellát is a durván tömős édességeivel.

Nekik is van missziójuk: Jamie az iskolai étkeztetésért harcol (illetve azért, hogy az ne pizza legyen), a River Cottage maga a misszió, az egészséges, vegyszermentes ételek mintaprojektje, Ramsay a minőségért üvölt, Nigella pedig arról győzködi az anyukákat, hogy igenis, nem nehéz a családot a saját főztünkkel ellátni. Műsoraik minden esetben kimunkált, innovatív, (nyilván sok pénzből) minőségi módon megvalósított televíziós produkciók. Jó nézni, de a távolság... kábé, mint a Dallas a rendszerváltás idején a magyar köztévében. Sőt, mint ma a Storytévén.

Mert nem főzzük meg ezeket az ételeket. A többség nem, a zöm nem. Nézzük, szeretjük, talán fogadkozunk is, hogy „na, legközelebb majd mi is”, de nem. Ennek az egyik oka a már többször emlegetett, nagyon lassan felülírható szocializációs deficit. Évente egyszer-kétszer a tévé csinál egy nagyobb riportot az iskolai menzákról, hadd szörnyülködjön az is, aki már nem iskolás, de még nincs tanuló gyereke. Megállt az idő, semmi nem változott. Ugyanazt a borsos tokányt látom viszont a riportban, mint amit én ettem tizenöt évvel ezelőtt!

Menzatitok: a nagyon rossz minőségű, mócsingos húst úgy kell az éhes gyereknek eladni, hogy kockákra vágjuk (a húst, nem a gyereket), valami szaftot kerítünk köré, és variáljuk. Ha megszaladt a borsszóró a Marika kezében, akkor borsos tokánynak mondjuk, ha van mellé gumigaluska, akkor csikóstokány lesz a neve, ha pedig nem tudjuk, mitől lett zöld, akkor vadásztokány néven tálaljuk, és sűrűn imádkozunk, hogy csak otthon hányjanak a fiatalok.

Ha pedig tizenkét éven keresztül tesszük azt a gyerekkel, ami Charles Duchemint (Szárnyát vagy combját) egy lépésben is kiütötte, ha tömjük a szeméttel, akkor eltompul, és azt marhára nehéz visszacsinálni. A menzatea a legjobb példa erre, meg csekélységem, aki szintúgy tucatnyi évig itta a citrompótlós, cukros sárga löttyöt, és ma kár belém a Rooibos, mert ugyanúgy teletolom cukorcitrommal, mint a Garzont. Miközben bármikor megnézek egy dokumentumfilmet a japán teaszertartásról vagy az teázó buddhista szerzetesekről. Nézni jó, de kirobbanthatatlan vagyok a menzaízből.

Skót menü

Már csak azért is, és ez még fontosabb akadály, mert a menzatea roppant gazdaságos, a szálanként izélgetett teafű meg nyolcszor annyiba kerül. Csórók vagyunk, valljuk be. Jamie egyik műsorának az a koncepciója, hogy 30 perc alatt rak össze egy háromfogásos vacsorát, így bizonyítva, hogy még a legelfoglaltabb család is minden este a saját maguk által főzött vacsorát ehetné. Idő még csak-csak lenne. De a legutóbb például csak előételként elkészített argentin hústál összetevőit egy teljes havi Erzsébet-utalvány se futja ki.

Ha meg paradicsom kell az ételbe, akkor választhatsz, hogy a nagyüzemi, alig narancssárga vízgolyókat használod-e (az egyik hipermarketben akciós mandarinnak néztem a paradicsom-imitátumok gúláját), és akkor marhára nem olyan lesz az étel, vagy a drága fürtöst. Eszközben még úgy-ahogy megy a helyettesítés, majd nem a félmilliós KitchenAid, hanem a vasedényes robotgép (és kellő kitartás) trutymákolja össze, amit kell. De az a gyerekfejnyi parmezántömb, amiből a tévés szakács reszelget, kábé annyiba kerül, mint amennyivel a svájcifrank-hitel havi törlesztője nőtt 2006 óta.

De sebaj, ott a bejáratnál kirakva az akciós „pizzafeltét” kódnevű növényi zsír. És még hosszan lehetne sorolni: huszonöt deka belga vaj versus két kiló margarin, chili paprika az Erős Pista ellen, szuvidolás órákig (villanyszámla!) vagy mikrohullámú sütő csilingelése pár perc múlva.

Vannak műsorok, ahol „meg van beszélve”, deklarált a távoli csillogás, a kenyérlesők szerepe. Frei Tamás összes produkciója ilyen volt; nézzék ezt az arannyal futtatott ezüst bidét! Ugye, maga velünk ellentétben borzalmasan-iszonyúan gazdag? Hu-szon-hat-mil-li-árd, jól hallották, kedves nézőink!

Máshol viszont a dialógus alapfeltevése az, hogy mi most hasznos tanácsokat kapunk a közeljövőre nézve. Lakberendező műsorok, nyissuk ki a tereket! Verjük ki a panel falát, persze. Autós magazinok, jól húz az új városi terepjáró, és alig nyolcszámjegyű az ára, most megéri! Oké, akkor már nem műszakiztatom le a Suzukit. Ezeknél sem igaz a kiindulás. De a legszomorúbb talán a főzős műsoroknál, mert ott a végén a szereplők leülnek, megeszik, és jó nekik.

Naszreddin Hodzsa egyik legnépszerűbb példabeszédében a szegény ember a vásárban a kenyeréhez „hozzászagolja” a pecsenyét. Mi főzős műsorral csináljuk.