Tarlós háborúja a Suezzel: a vízmű visszakerül, de nincs diadal

Tarlós háborúja a Suezzel: a vízmű visszakerül, de nincs diadal

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Bogár Zsolt - Szabó M. István

Megkapta a felhatalmazást a Fővárosi Közgyűléstől Tarlós István főpolgármester a Fővárosi Vízművek külföldi befektetőinek kivásárlására. Arra a kérdésre, hogy miért kell a szerződés lejárta előtt kiszorítani a kisebbségi tulajdonost lényegében annyi pénzért, mint amennyit ez idő alatt tisztán keresett volna, nincs válasz.

Hétfőn a Fővárosi Közgyűlés áldását adta a Fővárosi Vízművek (FV) kisebbségi részvénycsomagjának visszavásárlásra. Mint azt a múlt héten megírtuk: a  főpolgármester a francia Suez Environnement-nel és a német RWE Hungáriával 15,1 milliárd forintos árról egyezett meg; ennyiért a külföldi befektetők a 25 százalékos részesedésük mellett a 2025-ig érvényes menedzsmentjogaiktól is megválnak.

Ha az eladási árat nézzük, az nominálisan összemérhető a befektetéskori vételi árral (16,5 milliárd), amely a privatizációs szerződés szerint visszajárt volna, ha a szerződés közös megegyezéssel bomlik fel. Az eladó mintha csak azt tudta volna valamelyest érvényesíteni, hogy a befektető a szerződésbontással megspórolhatja a következő évek menedzsmentráfordításait, és a pénzéért nem kell a bíróságra mennie. Ha hozzávesszük, hogy a hvg.hu információja szerint az alku ötmilliárdról indult, és még márciusban is 10,7 milliárd volt a főváros legmagasabb ajánlata, a kisebbségi tulajdonosok eredményesen tárgyalták végig a több mint másfél éve húzódó, a főváros részéről fenyegetésekkel is fűszerezett maratoni tárgyalássorozatot.

A Suezzel kellett megegyezni

Ez főként a franciákat jelenti, hiszen azáltal, hogy a befektetők csak minimális mértékben voltak közvetlenül jelen a Fővárosi Vízművek Rt.-ben, és 23,65 százalékban a Hungáriavíz Zrt.-n keresztül gyakorolták a jogaikat, a Suez vált a fő tárgyalópartnerré - az RWE ugyanis 2010 decemberében kiszállt a Hungáriavízből. A franciák gondolkodását jól ismerő forrásunk szerint a Suez elégedett is: tisztességesen kifizetik őket.

Tarlós István kihúzza magát: Mienk az egész Vízművek!
©

Még inkább ez lehet a benyomásunk, ha megnézzük az üzleti adatokat. A Magyar Nemzet az egyezség elfogadása másnapján azt írta, hogy a megállapodással a Vízművek a szerződés lejártáig, vagyis a következő tíz évre a menedzsmentdíjakon 40 milliárdot sikeresen megspórolt. Márpedig a menedzsmentdíj soha nem érte el az évi négymilliárdot. A legmagasabb 2005-2006-ban volt, amikor meghaladta a hárommilliárdot, de a tárgyalásoknak köszönhetően 2010-ben már épp csak meghaladta a kétmilliárdot.

Ám ez a díj a kisebbségi tulajdonoshoz, a magyar székhelyű Hungáriavízhez ment, amely még ebből fizette ki a személyi és anyagi jellegű ráfordításait, többek között annak a hitelnek a törlesztését, amiből az üzletrészt megvásárolta. Így az eredmény jóval kisebb volt, tavaly is 1,2 milliárd körül alakult, ami nem igazán igazolja, hogy a befektetők talicskával tolták volna ki külföldre a milliárdokat. (A menedzsmentdíjat a Hungáriavíz Zrt. eredménykimutatásának első sora mögött kell keresni.) Persze 1997 óta megtérült busásan a befektetésük, de a cégbe apportált közműhálózat értéke is jelentősen növekedett a fejlesztéseknek köszönhetően. (A befektetett eszközök értéke tíz év alatt harminc százalékkal nőtt.) Ha pedig a főváros által ajánlott vételárból indulunk ki, akkor azt lehet mondani, hogy a kiszállásért a befektetők megkapják azt a pénzt, amit nagyjából a szerződés lejártáig tisztán megkerestek volna.

Tűzcsapszünetet kötöttek

Ebben szerepet játszhatott az is, hogy nem jött be a fővárosnak az a terve sem, hogy olyan okot talál, amely lehetővé teszi, hogy ellentételezés nélkül túrhassa ki a franciákat és a németeket. Tavaly egy katasztrófavédelmi vizsgálat során kiderült, hogy a tűzoltóság által használt köztéri tűzcsapok, melyek ellenőrzése és karbantartása a Vízművek feladata, nincsenek olyan állapotban (részben legalábbis), mint amit a szerződés betű szerint elvárt. A problémák ellenőrzése és kijavítása közben a vita elmérgesedett, ugyanis egy újabb szúrópróbaszerű vizsgálatkor nem igazolódott a Vízműveknek az állítása, hogy a csapok 95 százaléka működik. A Vízművek felügyelőbizottsága is akcióba lépett, és 2012 januárjában felkérte a menedzsmentet, hogy készítsen "komplett, átfogó és áttekinthető jelentést a tűzcsapok 2011-ben végrehajtott ellenőrzéséről és a tűzivíz-ellátás aktuális helyzetéről".

A hvg.hu látta a jelentést: eszerint az üzemképes tűzcsapok száma 30 549 volt, ami a teljes állományra vetítve (31 787) európai összehasonlításban is magas üzemképességi arányt (96,1 százalék) mutat. A jelentésből az is kiderült, hogy 1995-ben jóval kevesebb (25 893 darab) tűzcsap volt üzemben, aminek jó, ha hatvan százaléka volt akkor korszerűnek és működőképesnek mondható. A cég 1997-2011 között összesen 4,5 milliárd forintot  költött a tűzcsaphálózat javítására és karbantartására, 2009 után 1,7 milliárdot. Ráadásul a Vízművek a műszaki ellenőrzést az igazodási pontnak tekinthető BM-rendeletnek megfelelő eredménnyel teljesítette – a főváros viszont sosem definiálta, hogy mihez képest nem találja a tűzcsapokat rendben. Ilyen körülmények között a főváros nagy eséllyel elbukta volna azt a pert, amit akkor akasztottak volna a nyakába, ha ellentételezés nélkül szorítja ki a franciákat. Mint ahogy azt korábban is megírtuk, ez akár ötvenmilliárdba is kerülhetett volna.

Tűzcsapok, tűzcsapok, mondjátok meg nekem...

Miből is?

Az utolsó pillanatig nyitott kérdés volt, hogy a főváros miből fizeti ki a vételárat, különösen azt a 8 milliárdot, ami a szerződés felbontásakor lesz esedékes. (További 4 milliárdot – 2+2-t – a következő két évben kell fizetni, a maradék 3,1 milliárd a hitel átvállalása.) A Budapesti Városüzemeltetési Központban (BVK) dolgozó forrás a hvg.hu-nak azt mondta, hogy a vásárláshoz szükséges 8 milliárd jelenleg "ott van a Vízművekben", amit a nyereségből visszatesz majd a főváros. De ahogy Tarlós István a döntést követően elmondta, a Vízművek hitelt vesz fel saját maga felvásárlásához – ebben pedig minden ellenkező híresztelés ellenére benne van, hogy rontja a nyereségességet, illetve díjemelést gerjeszthet. Ha ez az eredményen látszik meg, akkor könnyen megkérdezhetik, hogy miért kellett elküldeni a jobb számokat produkáló üzemeltetőket. Ha a szolgáltatás díján, akkor a lakosság mondhatja: ezek is csak emelni tudnak. (A vízdíj egyébként az elmúlt években alapvetően inflációnak megfelelően emelkedett, a csatornadíjnál kisebb mértékben.) A Városház jogászai szerint a befektetők 2025-ig akár 33 milliárd forintot is kivihetnének az országból menedzsmentdíj címén - mint írtuk, az éves menedzsmentdíj összege valójában már le volt szorítva 2 milliárd körüli összegre és ebből még lejöttek a projektcég magyarországi költségei.

A kivásárlást követő kulcskérdés, hogy a menedzsmentváltás mennyire tud majd zökkenőmentesen lezajlani. A közgyűlési döntést követően valószínűleg gyorsan megszületik egy szándéknyilatkozat is, ám az átadás-átvétel már korántsem formalitás. A menedzsment szándékait ismerő forrásunk azt állítja, jelenleg leginkább arra törekszik a vezetés, hogy olyan szerződést írjon alá, ami megfelelő garanciákat tartalmaz, mind a fizetési kötelezettségek betartására, mind pedig arra, hogy "a pénztártól történő távozás után reklamációt nem fogadunk el". A Suez információink szerint arra is garanciát akar, hogy a távozása után a szekrényből kiborogatott csontvázakra hivatkozva ne lehessen a fizetést megtagadni.

Arra a kérdésre, hogy az erősen politikai és érzelemmotivált döntés mögött vannak-e egyéb indokok is, csak a későbbiekben kapunk választ. A Vízművek mindenesetre tud úgy működni, mint egy pénzgyár, így különösen érdemes lesz odafigyelni a számaira, hogy hogyan teljesít. Ha már elég rosszul, még mindig lehet privatizálni – Magyarországon a repteret is kétszer értékesítették.

Atkári János az egykori privatizáció okairól

Az 1997-es privatizációt megelőző időben a fővárosi ökormányzat mint tulajdonos valójában a legcsekélyebb rálátással sem bírt a cégre - mondta a hvg.hu kérdésére Atkári János, a privatizáció idején Demszky Gábor főpolgármester helyettese, később Tarlós István tanácsadója. Elmondása szerint az önkormányzati rendszer létrejöttekor a városháza egy olyan tanácsi apparátust örökölt, ami nem értett sem a szakmához, sem a gazdálkodáshoz. Így lényegében az összes közműcég kiskirályságként működött. Ennek a Vízművekre nézve az lett az egyik következménye, hogy a cégvezetés leginkább műszakilag orientálódott, és gazdasági szempontból se hatékony nem volt, se előrelátó, de ha valamit nagyon akart, akkor azt akár a fővárossal szemben is képes volt a parlamentben kilobbizni.

- A fővárosi önkormányzatnál a pirvatizáció alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a hivatal oldja a szerepzavarát, mely a tulajdonosi, üzemeltetői és kontroll funkció összecsúszásai miatt másként nem volt feloldható - magyarázta Atkári, aki szerint az Vízművek tulajdonosi szerkezete is azt bizonyítja, hogy a Suezt és az RWE-t alapvetően üzemeltetőnek hozták be a cégbe. A privatizációt megelőzően a cég ugyan nem volt teljesen "lerohadva", de épp a '90-es évek közepére jelentős hálózatfelújítási deficit alakult ki. Ennek volt egyenes következménye az, amire szakmai berkekben ma is csak "a nagy csőtörések idejeként" szoktak hivatkozni. Ez a beruházók cégbe érkezését követően éppen azért szűnt meg, mert a tervezett felújítások és a karbantartás megfelelő szinten tartása az új menedzsmentnek alapvetően az érdekében állt.

Hozzászólások