A kormány a multik ellen

„Magyarország rémálom a pénzügyi szektor számára” – az elhíresült kijelentést Enrico Cucchiani, a CIB Bank anyavállalatának, az Intesa Sanpaolónak a vezérigazgatója tette a magyarországi cégleány adatait kommentálva. Herbert Stepic, a Raiffeisen Bank International vezérigazgatója is hasonló szellemben nyilatkozott, mondván: „a magyar kormány önkiszolgáló boltként tekint a magyar bankokra”.

A bankárok „siráma” zene Orbán Viktor kormányfő füleinek, aki – Tölgyessy Péter szerint – olyan irányított nemzeti kapitalizmus kialakításával próbálkozik, amely „átlépve minden jogászi fontoskodáson, tulajdonjogon, nemzetközi intézményeken és a külső elvárások betartásának hasznosságát hangoztató baloldal ellenállásán, kaput nyit az általa arra érdemesnek tartott érdekcsoportok térfoglalása előtt”. A gazdasági szuverenitás visszahódításának szándéka és a kormány gazdaságpolitikai mozgástere között azonban áthidalhatatlan a szakadék: hiányzik az a „nemzeti tőke”, amely tömegesen beruházna, és az állampolgári megtakarítások szűkössége mellett az államadósság sem finanszírozható.

A multiellenes szólamokkal operáló kormányzati kommunikáció ellenére – amely azt a több évszázados sérelmi politikát követi, hogy az ország bajaiért elsősorban külső erők felelősek – Orbán tudatában van annak, hogy Magyarországot nem lehet kiszakítani a világkapitalizmus rendjéből. Nem csak a politikában kész visszakozni, ha a pénzpiacok, a nemzetközi intézmények reakciói erre késztetik (példa erre az alaptörvény ötödik módosítása, amely lényegében a Tavares-jelentés által felvetett kérdésekben fújt visszavonulót). A körülmények tudomásulvétele tükröződik az E.On minapi visszavásárlásában is.

Volt E.ON tároló Pusztaedericsen. lenullázzák.

Horváth Szabolcs

 „Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az energiacégek bármelyike is ajándékba adná Magyarországon befektetett eszközeit a kormánynak” – fejtegette egy múlt heti konferencián Eric Depluet, az E.On Hungária Zrt. vezérigazgatója. Az energiavállalat gáztároló és -kereskedő cégeiért az állami Magyar Villamos Művek Zrt. gáláns összeget, 280 milliárd forintot fizetett a német tulajdonosnak. A vételárat nem csupán a veszteséges cég piaci értéke alapján tartják túlzottnak a szakértők (Orbán hétfőn a parlamentben azt mondta az ellenzéki felvetésekre, hogy jó üzletet csináltak, mert az általuk bekért értékelések szerint a cég legalább 294 milliárdot ért). Annak ismeretében még inkább, hogy a kormány sokkal kisebb költséggel is el tudta volna érni azt a célt, amit a visszaállamosítás egyik fő indokaként megnevezett: így közvetlenül tárgyalhat az oroszokkal a gázvásárlási szerződésekről. Utóbbinak jóval egyszerűbb és olcsóbb módja lett volna, ha az ehhez szükséges jogosítványokat törvényi szabályozással vonja magához az állam. Az efféle megoldás korábban nem volt Orbán ízlése ellen való, a koalíció soha nem ódzkodott olyan jogszabályok megalkotásától, amelyek akár vállalati, intézményi szintre lebontva próbálták megvalósítani a központi akaratot.

Az, hogy a multik kiszorítására Orbán szofisztikáltabb eszközöket használ, mint a Vlagyimir Putyin vezette orosz kormány a kétezres években, amikor adócsalással, sikkasztással vagy hűtlen kezeléssel vádolták meg az államosítani kívánt stratégiai cégek vezetőit, Magyarország méretének és EU-tagságának köszönhető. A kormány nem konfrontálódhat véglegesen az ország legnagyobb külkereskedelmi partnerével, Németországgal sem. Így még ha a nyilvánosság előtt el is hangzanak Orbán szájából olyan mondatok, mint hogy a németek „ne küldjenek lovasságot, mert egyszer már jöttek, de tankokkal, és az sem volt jó ötlet”, ez nem zárja ki, hogy a háttérben titkos tárgyalások folynak, és olyan alkuk köttetnek, ahol a kormány busásan megfizeti a szabadságharc árát. A kabinet a munka törvénykönyvének az alkalmazottak elbocsátását megkönnyítő, a szakszervezeti jogokat csorbító passzusainak törvénybe iktatásával is sok tekintetben a multik kívánságát teljesítette.

Egy-egy lebegtetett új sarc ötlete azonban – mint például a reklámadóé, amelynek bevezetése elsősorban a külföldi tulajdonú médiacégeknek, kereskedelmi tévéknek jelentene nagy érvágást – valóban alkalmas arra, hogy a multik a kiszámíthatatlan jogi környezetet megelégelve legalábbis szűkítsék az itteni szerepvállalásukat. A bankok esetében ez már 2011-ben megtörtént. Ahogy Várhegyi Éva közgazdász annak idején megfogalmazta: „a szükséges tőkepótlásokra még hajlandók voltak, de arra már nem, hogy a nyugat-európaiak megtakarításaival egészítsék ki a magyar vállalatok hitelezéséhez szükséges forrásokat”.

A kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező külföldi cégek tulajdonosait a szabályzórendszer számukra kedvezőtlen megváltoztatásával is rá lehet bírni a távozásra vagy részesedésük – akár áron aluli – eladására. Az olasz ENI által tulajdonolt Tigáz például már két éve is veszteséges volt, pedig akkor még kósza gondolatként sem fogalmazódott meg a rezsicsökkentés. Az anyacég jó ideje igyekszik is szabadulni a magyar leánytól, ám valószínűleg csak a piaci ár alatt tud megválni a részvényeitől. Hasonló helyzetben vannak a vízi közművekben érdekelt nemzetközi cégek is. Kedden pedig a finn Sanoma dobta be a törülközőt, megválva az egykori Tankönyvkiadótól „az oktatási szektorban hosszú ideje tapasztalható kedvezőtlen feltételek miatt”.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy a külföldi tulajdonú szolgáltatók előbb-utóbb ne elégelnék meg a fejőstehén szerepét. A szelektív különadókat a kormány igyekszik a korábbi „extraprofitra” kivetett sarcként láttatni, amiért – mint azt Fodor István, az Ericsson Magyarország korábbi vezérigazgatója „a múlt adója vagy a jövő jogosítványa” dilemmájaként két éve megfogalmazta – még annyi ellenszolgáltatás sem jár, hogy akik a gazdaság korrekt szereplőiként jelentős forrást fordítanak a krízishelyzet megoldására, azok partnerré válhatnának a jövő alakításában.

A multik – egyre fogyatkozó – türelme leginkább azzal magyarázható, hogy azokon a területeken, ahol jelen vannak, többnyire a rövid távú befektetés is legalább öt évet jelent; márpedig a nemzetközi cégek inkább középtávra terveznek. Egy nagyobb cég számára a kivonulás a fennálló veszteség egyszeri leírása miatt hatalmas költséget jelentene, az eszközök értékesítése pedig – növekedési kilátások híján – csak mélyen áron alul történhetne. S bár a nemzetközi cégek anyavállalatainak mérlegében a perifériaországokban működő leányvállalatok nem jelentős tételek, az ilyen egyszeri jelentős mínuszokat okozó likvidálást az otthoni részvényeseknek is nehezebb lenne megmagyarázni, mint azt a néhány éven keresztül jelentkező veszteséget, ami egy reménybeli politikai-gazdasági fordulat esetén akár le is dolgozható. Egy-egy ország, térségi támaszpont feladása ráadásul a multik világában egyet jelent azzal, hogy a piacot átengedték a versenytársaknak, ez pedig főbenjáró bűn.

A multik béketűrésének másik forrása, hogy a köztük lévő szolidaritás sem igazán működik. Részben azért nem, mert a kabinet megosztó politikája révén még az eltérő szektorba tartozó vállalatok is konkurensei lettek egymásnak. A magyar kormány a bankok, telekomcégek, kereskedelmi láncok adójából teremtett fedezetet a termelő cégeknek nyújtott kedvezményekhez, amelyek elsőbbségét Orbán azzal a tétellel indokolja, hogy az ipar alkalmasabb a gazdaság stabilizálására, mint a szolgáltatások. Ennek azonban ellentmond, hogy a szektor a válság idején sokkal nagyobb kilengéseket mutatott, mint a szolgáltatószféra (és a GDP-hez való hozzájárulása is feleakkora). Az elektronikai cégek magyarországi szerepvállalásának csökkentése, termelőkapacitásuk keletebbre helyezése például Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke szerint önmagában félszázalékos mínuszt okozott a válság legsúlyosabb éveiben.

A termelő ágazatok megkülönböztetett helyzetét mutatja, hogy képviselőik kiemelt szerepet kaptak a kormányzattal kötött stratégiai megállapodásokban (HVG, 2013. július 13.). Egy-két, afféle kivételt erősítő cég – például a kereskedelmi láncok közül a Tesco vagy az extraadóval sújtott távhőszolgáltatásban működő francia Dalkia – azonban a „bűnbakok” közül is bekerülhetett a kabinet szerződött partnerei közé. A megállapodások gyakorlati jelentősége amúgy nem sok: a dokumentumokban leginkább a semmitmondó „együttműködés” ígéretét rögzítették a felek. A csatlakozó multik maguk is többnyire a „jobb bekerülni, mint kívül lenni” stratégia jegyében adták a nevüket a kormányzati mosolyoffenzívához.

A multiellenes harc egyik fő frontján, a rezsicsökkentésben Orbán egy win-win szituáció kialakítására törekszik, ahol a fogyasztó – a szolgáltató kontójára – olyan kedvezményhez jut, ami politikai szavazatra konvertálódva a Fidesz hatalomban maradását segítheti elő. Az állami hányad növelése az energiaszektorban azonban könnyen elszabadult hajóágyúvá válhat – mondja Jenei András, a Méltányosság Politikaelemző Központ Energiaműhelyének igazgatója. A rezsicsökkentésnek ugyanis nincs olyan fundamentuma, amelyre építve az alacsony közműdíjak mellett akár csak középtávon is fedezni lehetne a költségvetésre háruló extra kiadásokat. Ilyen lehetne az épületenergetikai hatékonyság növelése, az épületszigetelés, a napelemek telepítése és a geotermikus energia kiaknázása révén elért megtakarítás, de az olcsó rezsi mindezek ellen hat.

Az energiaszektor nonprofittá alakítása szempontjából intő példa lehetne az oroszországi, ahol a 140 millió háztartás több földgázt fogyaszt el évente, mint az 500 millió európai. Márpedig ami fenntarthatatlan a hatalmas gázkészletekkel rendelkező Oroszországban, az még kevésbé működhet Magyarországon – figyelmeztet Jenei. Pillanatnyilag az a rossz üzleti modell érvényesül, hogy drága hitelből megvásárolt állami tulajdonrészek révén vár a kormány olcsó energiatermelést az ágazatban, miközben a saját politikája foglyaként még profitra sem számíthat érte. Ennek a kockázatát eddig a nemzetközi befektetők viselték, amiért cserébe a vállalati szférára terhelhették a veszteségeik jó részét. Csakhogy a lakossági ár mesterséges alacsonyan tartása a kis- és közepes vállalkozások kárára nem csupán a növekedési kilátásokat rontja. Ahogy azt az Európai Bizottság a minap jelezte, az uniós joggal is ellenkezik, így már a közeljövőben újabb kötelezettségszegési eljárás indulhat Magyarország ellen.

Hogy a politika – szemben a multik többségével – olykor még a saját üzleti érdekeit sem tudja felismerni és hatékonyan képviselni, azt jól mutatta a Mol–INA-konfliktus, amelyben a kabinet diplomáciai csetepatét is vállalt Horvátországgal, csak hogy a gondos gazda képében tűnhessen fel. Az INA-pakett eladására Zágrábnak tett magyar ajánlat vagy rosszul sikerült blöff volt, vagy egyszerű meggondolatlanság. Nehezen képzelhető el ugyanis rosszabb üzlet a Mol számára annál, mint a mostani megtépázott részvényárfolyamon való horvát állami kivásárlás (lásd Cseppfolyós gáz című cikkünket a Pénzügyek rovatban). Nem elég, hogy ezzel az olajcég elbukná az elmúlt három évben az INA talpra állítására költött több százmilliárd forintját, de kénytelen lenne megválni a teljes Mol-csoport szénhidrogén-termelésének bő egyharmadától, amit a horvát érdekeltsége révén birtokol. Ennél is nagyobb veszteség lenne az INA által a Mol-csoportba behozott, még föld alatt lapuló szénhidrogénkészletek elvesztése. A visszavonulás a legjelentősebb magyar multit küldené padlóra, ami túl nagy ár még akkor is, ha a kabinet szeme előtt esetleg az a cél lebeg, hogy a konfliktus ürügyén a mainál jelentősebb teret adjon az állami szerepvállalásnak, amelynek eddig leginkább az olajcég vezetését meghatározó Hernádi–Csányi-páros állt az útjában.

DOBSZAY JÁNOS