Szabó M. István
Szabó M. István

Romániából települt át Magyarországra a székely Kádár János, akit egy Nagy Imre nevű ember keresztelt meg, és pár éve a dohányzást is abbahagyta, pedig trafikja volt. A boltját és egzisztenciáját veszített több ezer trafikos közt ő az egyetlen, aki tényleg beperelte az államot a dohánykoncessziós eljárás miatt. Addig tűrhetően megélt a trafikjából, most azt is meg kell gondolnia, eszik-e kétszer egy nap. A másodfokú tárgyalása ma van, Kádár János nem mártír, de soha többé nem akar már vállalkozni.

Legutóbb akkor volt a ma már zöldségesként működő egykori trafikjában, amikor tavaly júliusban bezárt. A kulcsokat leadta az önkormányzatnál, miután az utolsó számláit is kifizette. „Akkor is fájt, ha az a helyiség nem volt a saját tulajdonom sose, pedig megvettem volna, rég és sokszor jeleztem ezt, de a tulajdonos, az önkormányzat vagyongazdálkodó cége a tartós bérletben jobb üzletet látott” – panaszkodik a hvg.hu-nak Kádár János, aki a dohányboltok tavaly nyári újraosztásakor elveszítette nemcsak egyszerűen a trafikját, hanem egy kicsit a megélhetését is. Húsz éven át üzemeltette Dunakeszi központi dohányboltját, de ma már egészen máshol és másképp, megkeseredetten él.

Nem a név a probléma

Már a neve és életútja is különleges. Szülei 50 évvel ezelőtt nem gondolták, hogy a névválasztás miatt több gondja lesz majd, mint nekik, az Elenára és Ioanra románosított nevű, háromszéki magyaroknak. Könnyebb életet kívántak a magukénál Jánosnak akkor is, amikor a helyi pap, „egy Nagy Imre nevű” megkeresztelte.

Persze még ma is előfordul, hogy a Kádár János név hallatán felkapják a fejüket az emberek – merthogy elsőre nem hiszik el, hogy azt jól hallották. Aztán a legtöbben valami viccel ütik el az egészet. „Nem szoktam ebből problémát csinálni. Az meg csak első hallásra furcsa, hogy épp egy államosításról szóló perben látnak engem egyesek mártírnak” – kezdi a maga történetét a fáradt tekintetű férfi.

Kádár János
©

Kényszerből

Egy agglomerációs kistelepülésen, Csörögön, egy aszfaltúttal sem rendelkező, faluszéli, poros utcában találkozunk. A takaros ház előtt vár, ahonnan szerény, katonásan tiszta konyhába vezet. Csak azt követően ül le, hogy a kotyogóson lefőtt kávéval megkínál.

Kádár Jánosban több mint egy éve megállt az idő. Azóta, hogy megtudta, nincs a dohánykoncessziós pályázati nyertesek között. Összeomlott benne 20 év munkája.

Útközben megállt, és itt ragadt

Hosszú küzdelem után, 1990-ben került Magyarországra, miután nyolc évig hiába kilincselt utazási engedélyért a román hatóságoknál, mert ott volt egy olyan szülinapi köszöntőn, ahol lejátszották az Illés Talpra Magyarját. Akkor tényleg megharcolt a magyarságáért, de szerinte ez háromszéki székelyként nézve a rendszerváltás előtt sem volt afféle egyedülálló teljesítmény.

Aztán amikor átengedték, igazándiból már Svédország lett volna a célállomás. Csakhogy, a demokratikus átalakulásra hivatkozva neki akkor már nem adtak vízumot. Három évig élt egy budapesti albérletben, családot alapított, és amikor lánya megszületett, az alkalmi munkák helyett már egy újságterjesztő cégben volt raktárvezető. 21 embere volt. Az újrakezdést követően éppen kezdte egyenesbe hozni az életét, amikor a vállalat kivonult Magyarországról, és a Kádár család Dunakeszire költözött. A családfő újfent mindenféle munkát elvállalt, „a fametszéstől az éjjeli őrködésig és az ablakkeretek festésig mindent, ami szembe jött”, csak hogy megéljenek. Majd egy nap, miután szinte belebotlott egy kiadó kis boltba, minden megváltozott. Az önkormányzatnál megpályázta a helyiséget és miután meg is nyerte, tipikus magyar kényszervállalkozó lett: kiváltva a vállalkozói igazolványt trafikosnak állt.

Fokozatosan tanult bele a dohányárusításba. 1993-tól nagyjából három évbe telt, mire átlátta az egész rendszert. Mivel eredetileg sem kereskedői, sem vállalkozói tapasztalata nem volt, az első időszak kemény volt. Aztán, hogy megtanulta, hogyan kell kereskedőként kommunikálni az emberekkel, s hogy sikerült a trafikáru mellé más terméket (könyvet, újságot, apró piperecikket stb.) is a kínálatba illeszteni, beindult a vállalkozása.

Aztán bő egy évtizedig „üzletileg szép korszak következett”. A boltocska központi helyen nyílt, a dunakesziek már-már belebotlottak, azt Kádár János is elismeri, hogy részben ez a magyarázata, hogy miközben akkoriban boldog-boldogtalan szabadáras termékként árulhatott dohányt, ő a masszív 10 százalékos árrésével tűrhetően tudott üzemelni. Aztán meg, az is számított, hogy tisztelte a vevőit. „Ha engem megtisztelt bárki, hogy betért a boltomba, akkor az a legkevesebb, hogy ezt azzal viszonozzam, hogy felálltam a székről” – mondja. Ebben az időben próbálkozott több bolttal és alkalmazottal is, de az utóbbi szűk egy évtizedben már csak egy boltra koncentrált. Be kellett látnia, hogy ’Kesziben egynél több trafikot nem bír tartósan a működőképességi szint felett tartani.

Amíg szabadáras volt a cigi, jól ment. A vég kezdetét szerinte – így visszafelé nézve – az jelentette, amikor az államilag megszabott árrés 6 százalékról fokozatosan csökkent, míg végül 3-3,5 százalékig esett le. A Kádár-trafik utolsó 5 éve már nemhogy nem volt jó, de anyagilag annyira kötött pályát jelentett, hogy csak úgy tudott a felszínen maradni, hogy a kereskedő a korábban félretett tartalékokból vissza-visszapótolt.

Közben ő, aki 25 éven át nagy élvezettel dohányzott, leszokott a cigiről, amiből a végén már napi 40 szálat is elszívott. A gyereke egyetemre készült, így a pénznek volt helye, hat éve, hogy Kádár János letette a cigarettát.

©

Áramütés lefelé, fölfelé

Aztán jött 2013-ban a trafikok újraosztása. Amikor meghirdették a koncessziót, elsőként azt gondolta, hogy akkor ő, köszöni szépen, meg sem próbálja, mert csak dohányból már rég nem lehet megélni. Aztán amikor a leendő trafikok kereskedelmi paramétereit, szinte hétről hétre újabb árusítható termékeket emelve be a törvényszövegbe, elkezdték kibővíteni, rájött, hogy volna ott keresnivalója. „Belevágtam, mert, ahogy a szerencsejáték, a sör meg a kóla is hozzáadódott a kínálathoz, és ahogy a 10 százalékos árrés is be lett ígérve, minden abba az irányba mutatott, hogy újra egyenesbe jövök, és a tartalékokat vissza lehet tölteni” – meséli.

A pályázatot, aminek a költségeire az utolsó tartalékait mozgósította, nem egyedül írta meg. Mivel Kádár János effélét még életében nem kalapált össze, egy szakmabeli közgazdász segítségét kérte. Ezért is gondolja úgy, hogy „azzal a pontszámok oldalán gond nem nagyon lehetett”. Pláne, hogy abba az az álma is belekerült, hogy a boltocskától alig 20 méterre lévő, sokkal nagyobb helyiségben nyitja majd meg élete (és trafikja) új fejezetét. Egyetlen pályázatot adott be, mint mondja: „nem voltam többre eleresztve”. Meg hát – teszi hozzá – nem harácsolni akart, csak megélni.

Ehelyett mintha leforrázták volna, amikor tavaly április végén megjelent a lista. Az áruszállítójától kellett megtudnia, hogy nem került rá, meg kellett kapaszkodnia a pult szélében. „Az olyan volt, mint amikor megrázza az embert az áram.” Végigfutott rajta, fentről lefelé, és még ki se jutott belőle, máris átfutott az agyán, hogy „akkor ennek itt vége van”. Aztán délután megjelent a boltban egy férfi, akit sose látott, és megkérdezte, hogy dolgozna-e az egyik nyertesnek. Az áramütésérzet igen hasonló volt a hajnalihoz, de ez fölfelé haladt. És ma is szégyellt dühkitörés lett a vége, pedig Kádár János ma sem tudja, hogy csak magának mondta-e, vagy tényleg ordította is, hogy: „Kifelé!”.

Akkor azt gondolta, hogy ő, akinek a kisujjában van az egész trafikozás, bizony egy senkiházi mitugrásznak, aki azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák a trafikozást, nem viszi az üzletét, Azt, ami az övé is lehetett volna. Most, bő egy évvel, és számtalan kudarccal végződő álláskeresési kísérlettel később azonban már inkább csak a büszkesége mondatja vele, hogy „én inkább éhen döglök, minthogy igent mondanék”. Személyesen mégsem haragszik egyik új trafikosra sem, „mert egyikre se mondhatom, hogy elvette a kenyeremet”. Szerinte azt a pályázat vette el – és ezért, egyedüliként a vesztes trafikosok közül, ment perre az állammal szemben a pályázata ügyében.

Ma már meg kell gondolnia, eszik-e naponta kétszer

50 éves? Akkor sajnálom!

Kádár jó ideje elvált, és Dunakesziből is elköltözött. Egyedül lakik a lakásában, és a szomszédban élő beteg édesanyját gondozza. Két évtizeden át a maga ura volt, de a munkaerőpiac szempontjából most van a legrosszabb korban. Az álláskeresők között az nála keveset nyom a latba, hogy géplakatos és fémforgácsoló papírokkal rendelkezik. Ráadásul két évtizede már egyiket se űzte foglalkozásszerűen. És bár 10 éve a kereskedelmi végzettséget is megszerezte, nem volt lehetőség arra, hogy az utóbbi területen teljesített éveket legalább részben, valahogy hasznosítsa.

Az álláskeresés azóta is tart. Naponta 5-8 önéletrajzot, jelentkezést küld el több generációval korábbi, régi számítógépéről e-mailben. Az álláshirdető portálokon megjelenő hirdetésekre már csak rutinból kattint, a reménykedés érthető módon már nem a régi, hisz mostanáig alig néhány levelére érkezett viszontválasz. Próbálkozott ő mindenfelé, de még lakatosként se kellett. Illetve: több helyen is a tudtára adták, hogy ha 20 évvel fiatalabb lenne, volna számára hely. Így meg, sajnos, de nincs.

Egy pillanatig meg is fordult a fejében, hogy a trafikot esetleg másképp, más árukínálatra átalakítsa, de gyorsan le is hűtötte magát, mert ez nem lehetséges. „Ha egy üzletben a bevételnek a fele a dohánytermékekből származik, nem lehet azt csak így, holnapra mivel kiváltani, behelyettesíteni. Ha 20 százalékos veszteséget jelentett volna, talán. De így… nem voltam elég okos ahhoz, hogy tudjak mivel próbálkozni” – vallja be szomorúan.

Az élete gyökeresen megváltozott. Kádár János ma a lakóhelyéhez közeli hűtőpultgyártó cégnél betanított munkás. Nem három műszakban dolgozik, de a pénz is kevés. Azt mondja, nehézséget okoz ma is, hogy már nem a maga ura, de muszáj valamennyi pénzt hónapról hónapra előteremtenie. Noha a házra felvett hitele tavaly júliusban, amikor a trafikja lehúzta a redőnyt, éppen kifutott, de a 8 éves Opel Astrán van még másfél éve svájci frank alapon. Azt viszont muszáj kinyögnie, „mert a kocsi az nekem munkaeszköz”. Ezen felül, nagyon szűkösen és némi segítséggel képes kiizzadni a ház rezsijét is, de ruházkodásra már nemigen futja. Pengeélen táncol a havi költségvetés, így azt is meg kell gondolnia, ehet-e másodszor is egy nap.

Ütközetben eltűnt

Azt nem tudja mind a mai napig, hogy hány pontot kapott a trafikpályázatára. Mindkét példányt visszapostázták, de nemhogy egy bejegyzés, még irkafirka nincs egyik lapon sem, és úgy látszik, fel sem lapozták azokat. Kádár János csak azt tudja, hogy 20 év után nem csinálhatta tovább, de hogy miért, azt nem. „Ami nekem szívfájdalmam, hogy ez egész úgy lett meghirdetve, hogy a kisvállalkozásokat fogják vele helyzetbe hozni. Én mi más lettem volna azzal, hogy egyedül hajnal fél 5-től dolgoztam este 10-ig, hogy megéljek?” – emeli meg a hangját. A 21 nyertesből egyet ismert személyesen, kettőt meg látásból, de a többieket egyáltalán nem.

Az meg sehogy se megy a fejébe, hogy miként nyerhettek tisztán több trafikhelyet is egyesek, miközben ő ért is hozzá, és csak egyet szeretett volna.

©

Az államot azért perelte be, mert az szerinte elvette a munkáját. „Ezt a gőzt nem lehet másképp leereszteni akkor se, ha egy egész hadosztály jön velem szemben” – mondja Kádár sokadszorra maga elé bámulva. Nem anyagi oka volt, hanem az igazságérzete miatt nem hagyta a dolgot annyiban. „Nem az bánt ma se, hogy nem nyertem, mert ha van, aki nálam jobb, az nyerjen. Atletizáltam, fociztam évekig, ahol megtanultam jól, hogy nem nyerhetek mindig. De hogy ebben a pályázati rendszerben volt-e jobb nálam, azt nem tudom. Azt se, hogy tényleg volt-e,– és ez szerintem nincs így jól” – magyarázza.

Kádár János pere

Kádár János pere nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy a volt trafikos meg akarja tudni: a pályázata mit ért, azt kik bírálták el, és hogy mi az oka annak, hogy az ő pályázata nem került a nyertesek közé. Az ő olvasatában mindez azt is jelenti, hogy ki kell perelnie az államból az elbírálás vizsgálatát is, mivel úgy véli, a pályázata nem volt kellőképpen átnézve, elbírálva, lepontozva. Azt, hogy bő egy éve csak azt tudja: nem nyert koncessziót, leginkább ahhoz tartja hasonlónak, amikor a háborúban valakit eltűntnek nyilvánítanak.

Az elsőfokú, nem jogerős ítéletig, három tárgyalási nap alatt eljutott. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Leginkább attól féltem, hogy a bíróság lesöpri az ügyet, és gyorsan lezárja, anélkül, hogy érdemben tárgyalná a dolgomat” – mondta Kádár, aki egyedül vívja a harcát, mivel támogatók, segítők sem politikai, sem civil oldalról nem érkeztek. És most már talán nem is tartana rájuk igényt.

A tárgyalóban Kádár eleinte kicsit megszeppenve ült az ügyvédje mögött, és az arckifejezéséből leginkább az volt kiolvasható, mintha az egész dolgot maga is szégyellné. Többször is feszengett amiatt, hogy bíróságra kell járnia a saját igazáért. Abban is biztos volt már az elejétől fogva, hogy minimális az esély, hogy a kárt, amit az elmúlt egy évben az életében ezzel az egész felfordulással okoztak, kompenzálják. „Nekem azzal kell beérnem, hogy a bíróság igazat fog nekem adni” – mondta.

Kezdetektől fogva az ügyvédje tartja benne a lelket, pedig azt már az elején eldöntötte: ha már belekezd, az úton végig fog menni. Előzetesen tartott a minisztérium (NFM) és a pályázatokat kezelő, állami dohánykereskedelmi cég (NDN Zrt.) jogi képviselőitől, de kis idő elteltével átlátta, hogy a vele szemben ülőktől csak az időhúzásra, és a bírót szerencsére hidegen hagyó hókuszpókuszra futja. Megdöbbentette, hogy az ügyvédek valójában az itt a piros – hol a piros sajátos verzióját mutatják be a bíróságon, mivel rendre azokat a dokumentumokat nem találták, melyeket a bíró tőlük kért. A második tárgyalási naptól biztosan tudta, hogy helyes úton jár.

A Fővárosi Törvényszéken januárban meg is nyerte a perét. Ám hiába mondta ki a bíróság első folkon, hogy az NFM köteles kiadni Kádár Jánosnak a saját pályázatával kapcsolatos adatokat és információkat csak nem kézbesítették. Aztán a bíróságról levél érkezett: az alperes fellebbezett az ítélet ellen.

És egy másik per…

A sokáig csak a szájkaratéban erős ellenzéki pártok közül tavaly novemberben a Demokratikus Koalíció megnyerte első fokon azt a pert a minisztérium ellen, amivel nyilvánosságra kényszerítették a trafikpályázatok bírálati lapjait. Az ellenzéki párt ügyében májusban született meg a jogerős ítélet, Kádár másodfokú tárgyalása épp ma, szeptember 10-én, szerdán van.

Akadályok
Az ítélet végrehajtását az időközben új kormányzatba bekerült új fejlesztési miniszter, Seszták Miklós megpróbálta ugyan azzal kijátszani, hogy tudatta: a kiperelt dokumentumokat csak 25 millió forintos fénymásolási költség megfizetése fejében adja ki. A papírok végül így is nyilvánosságra kerültek, és bár az átadott dokumentumokról az is kiderült, hogy létezik róluk digitális verzió is (mivel a lapokon bizonyos részek kitakarásához digitális technikát használtak), és így az egész pakk akár egyetlen e-mailben vagy pendrive-on is átadható lett volna, ezért senkit nem vontak eddig felelősségre.

A már ítélettel zárult DK-s perben a bíróság kimondta, hogy az NFM-nek át kellett adnia a kért dokumentumokat (a trafikpályázatokat elbírálók nevét, illetőleg az összes pályázati bírálati lapot és értékelési jegyzőkönyvet). A nyilvánosságra került, a hvg.hu által átnézett jegyzőkönyvekből sok más mellett az is nyilvánvaló, hogy az állam gúnyt űz Kádár Jánosból, mivel annak ellenére tagadja meg tőle továbbra is a perelt információkat, hogy azokat (a rá vonatkozókat éppúgy, mint az összes pályázóét) már nyilvánosságra kellett hoznia.

Egy percet ért

Az NFM és Kádár így továbbra is perben áll. Mégis a publikussá tett értékelési jegyzőkönyvből több dolog kiolvasható. A Dunakeszin meghirdetett 21 helyre 71 jelentkező volt; a 68 érvényesnek minősített pályázatból a Kádárét csupán az 57. helyre rangsorolták. A lista élére rangsorolt pályázatra adott 116 pontnak Kádár csak épp a felét kapta, és hogy ez az 58 pont az utolsó, még koncessziós jogot nyert pályázóétól is majd 30 pont távolságba esik. A még zajló per miatt még az sem számít, hogy ezeket az adatokat a bíráló bizottság két tagja is igazolta az aláírásával. Azért nem számít, mert mindezeket az alperes nem mondja Kádár szemébe – sőt, azt is vitatja, hogy ezt meg kell-e tennie.

©

Azon el lehet gondolkodni, hogy a pontozás hogyan történhetett, ha a két példányban benyújtott pályázatot láthatóan fel sem lapozták, és azon is, hogy Kádár János pályázatának bírálói, akik nem voltak akárkik, hogyan dolgozhattak. Az egyik Kohut Balázs, aki akkor az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára volt (ma ugyanez, csak a Külgazdasági és Külügyminisztériumban), a másik pedig Mihalovics Péter, akkori fideszes parlamenti képviselő (ma a Fidesz veszprémi szervezetének alelnöke) volt. A két jegyzőkönyv hitelesítő azonban nem csak Kádárnak, hanem még úgy 6-8 ezer pályázónak szentelt hasonló figyelmet. Annak a 12 tagú társaságnak voltak ugyanis a tagjai, melyről az is kiderült időközben, hogy percenként kellett elbírálniuk) egy-egy pályázatot, hogy a rájuk osztott, több mint 15 ezer ügyben 30 nap alatt, munkaidejük után döntést hozzanak. Tehát hogy a pályázatokat átolvassák, a benne szereplő adatokat ellenőrizzék, azokat tételesen pontozzák, a pontozást ellenőrizzék, döntsenek, majd mindent szignózzanak.

Egy biztos: Kádár János vállalkozóként már nem kezd semmibe. Ha 20 évvel fiatalabb volna, talán el is menne az egykor új hazájául fogadott országból, így viszont a legtöbb, amit remél, hogy van még számára egy olyan munkahely, ahol a szükséges minimumot meg tudja még egyszer teremteni. Ehhez a maga részéről Kádár János egy dolgot tart elengedhetetlenül fontosnak. Azt, hogy „fejben nem szabad feladni a reményt, hogy talpra fogok állni”.

Perre vár a legfőbb kérdés

Ha a Kádár-per el is jut a jogerős ítéletig, attól még az mindig megválaszolatlan kérdés marad, hogy a két kormánypárti politikus által „lemért” pályázat bizonyíthatóan annyit ért-e, ahány pontot adtak rá. A volt trafikos ügyvédje, Keresztes Tamás jó ideje hangoztatja, hogy a témában a rendszer szempontjából igazán fontos pere még el sem indult, sőt, az is egyre kevésbé valószínű, hogy elindul valaha. Mert nem az a kérdés, hogy a kormánynak volt-e joga államosítani egy piacot, és a törvényi újraszabályozással megteremteni azt a helyzetet, hogy e piacon koncessziós jogokat értékesítsen. Az Alkotmánybíróság e témakörben, augusztusban hozott ítélete is azt állapította meg, hogy a trafikmutyi történetben sem a tulajdonhoz való jog, sem a vállalkozás szabadsága (mint két alaptörvény garantálta jog) nem sérült.

Az alapvető kérdés az, hogy az államtól (mint a polgári jogviszonyok alanyától) a koncessziós szerződések előkészítése és megkötése során elvárható-e a jó erkölcs szabályainak a tiszteletben tartása (amit a társadalom joggal elvár, igaz, az csak a korábban hatályos Ptk.-ban szerepelt, hogy a jó erkölcsbe ütköző szerződések jogi következményeként a szerződés semmiségét írta elő).

Vagyis: a nemzeti vagyon odaítélése során a pályázatok értékelésénél a  szubjektív szempontok részesíthetőek-e előnyben az objektív szempontokhoz képest, a pályázatok értékelésének a konkrét körülményei, feltételei biztosították-e a körültekintő eljárás kereteit?

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
Készüljön: ma este lehet, hogy nem fog tudni fizetni a neten és a városban sem

Készüljön: ma este lehet, hogy nem fog tudni fizetni a neten és a városban sem

Bedrogozva loptak autót a váci fiatalok, aztán árokba borultak

Bedrogozva loptak autót a váci fiatalok, aztán árokba borultak

Továbbra sem tudni, mivel mérgezték meg a Berlusconi ellen tanúskodó modellt

Továbbra sem tudni, mivel mérgezték meg a Berlusconi ellen tanúskodó modellt

Egész büszkén feszít Lewis Hamilton egy kakukktojásnak tűnő autó mellett

Egész büszkén feszít Lewis Hamilton egy kakukktojásnak tűnő autó mellett

Meg fog lepődni, milyen volt a legelső iPhone

Meg fog lepődni, milyen volt a legelső iPhone

Sokkoló képeket készítettek az állatvédők, hogy megmutassák, milyen nagy a baj a tengerekben

Sokkoló képeket készítettek az állatvédők, hogy megmutassák, milyen nagy a baj a tengerekben