Képzeljük el a következő, szándékosan sarkított példát! Egy közkedvelt pihenőhelyen van két nagyobb szálloda, hasonló szolgáltatásokkal, hasonló árakkal. Versenyeznek keményen a vendégekért és egész jól el is ketyegnek, átlagosnak mondható, 60 százalék körüli kihasználtsággal – így indítja a gondolatmenetét a Concorde Alapkezelő elemzője, Balásy Zsolt az Alapblogon.

Egyikükre rámosolyog a szerencse és az EU 100 millió forintjából (az nem sok, de legalább könnyű vele számolni) felújítja a teljes wellnessrészlegét. Az eddig hasonló versenypozícióban levő két szálló egyensúlya felborult. Mivel szaunában ülünk, ezért ne bonyolítsuk a számítást olyasmikkel, hogy a támogatott szálló emeli, a másik csökkenti árait! Vegyük inkább a legegyszerűbb versenyhátrányt kiegyenlítő forgatókönyvet: az EU által elhanyagolt szálló is tataroztat 100 millióért. Csak ők ezt a saját pénzükből teszik. Illetve a bankéból, mert kölcsönt kell rá felvenniük.

Egy 3-4 százalék kamatozású, 100 millió forintos, 10 év futamidejű (ennyi idő alatt nagyjából el is kopik a felújítás csillogása és lehet újra beruházni) hitel havi törlesztőrészlete nagy szerencsénkre 1 millió forint körül alakul – ennyivel nő meg a szálloda havi fix költsége. Tehát a peches szállónak havi egymillió forinttal nagyobb nyereséget kell produkálnia, hogy eredményben pont ott tartson, ahol a versenytárs, EU-nyertes szálló.

AFP / Patrice Thebault

Fontos, hogy két mondattal ezelőtt „nyereség” szó szerepelt: tehát nem árbevétel, hanem annak csak töredéke. Maradva a kerek számoknál, a szálló – bruttó eredmény szintjén – keressen meg minden 100 forint árbevételből 50-et! Ez azt jelenti, hogy árbevétel szinten már havi 2 millió forint pluszt kell produkálnia a hitel törlesztéséhez.

Ha pedig egy főnek egy éjszaka 10 ezer forintba kerül, akkor már el is értünk a számolásunk végére: a hitelből finanszírozott szállónak havonta 2 millió/10 ezer, azaz 200 teljes árú vendégéjszakával többet kell produkálnia, mint a másiknak, miközben a paramétereik továbbra is megegyeznek. Ez heti 50, vagy napi 7 vendégéjszakát jelent úgy, hogy csúcsidőszakban fizikailag lehetetlen több vendég elhelyezése, tehát a maradék időszakokban nagyobbat kell alkotni. Ha pedig „csak” havonta száz vendéggel tud többet becsalogatni (tehát alapvetően sokkal jobb szolgáltatást nyújt!), akkor előbb-utóbb jó eséllyel csődbe jut.

Tehát az EU (vagy általában az ilyen piactorzító típusú) beavatkozásnak az lesz a hosszú távú következménye, hogy nem azok a szállók buknak el, amelyeket a piac rostálna ki (jellemzően a minőség/ár mutatóban gyengébb szállodák), hanem azok, amelyekre kevésbé hull a támogatás. Pláne akkor, ha nem egy gazdasági ciklus tetején uralkodó állapotok mellett gondolkozunk a szállodai piacról, hanem figyelembe vesszük, hogy mit művel a nem támogatott szállodával a törlesztőrészlet a pangó években. Ezzel pedig visszaértünk a bevezetőben feltett kérdéshez: biztos olyan nagy öröm az, ha néhány év múlva csak az EU-támogatásokon keresztül szelektált szállodakínálatból választhatunk a gyarapodó hosszú hétvégéinken?

Hogy egy kicsit optimistább legyen a befejezés, van mindennek egy érdekes aspektusa. Valójában akkor nincs olyan nagy baj, ha az amúgy is legjobb szállodák kapják a támogatást, hiszen a piaci verseny ugyan csökken, de legalább a gyengék esnek el. Furcsa módon még kisebb a baj, ha az a szituáció állna elő, hogy olyan szereplők ölébe hull a manna, akiknek nem a szálloda versenyelőnyhöz juttatása és így felvirágoztatása a célja. Ha ugyanis a felújítók célja inkább az, hogy az EU-támogatás minél nagyobb hányada jusson minél gyorsabban az érintettek zsebébe, akkor a szállodapiac működése szinte zavartalan marad. Csak esetleg a légiforgalmi felügyeletnek kell jobban odafigyelnie a sűrűsödő helikopterforgalomra – javasolja zárásként a cikk szerzője.