Újra eljöhet a háromhatvanas (de nem 3,60, hanem 360 forint) kenyér kora, ha a pékszövetség beváltja a fenyegetését, és jövőre 30 százalékkal emelhetik a pékek az élelmiszer árát. Erre azonban nyilván senki nem gondolna olyan nosztalgiával, mint a Kádár-kor hosszú időkig megváltoztathatatlan kenyérárára.

Azt azért egyáltalán nem lehet biztosra venni, hogy ennyire drasztikus lesz az áremelés. Első pillantásra ez garantálná ugyan a kis sütőüzemek életben maradását, paradox módon ugyanakkor a halálos ítéletüket jelentené egy 400 forint közelébe felkúszó kilónkénti ár. A pékek piacát ugyanis két irányból is támadják igen alacsony árakkal. Az egyik oldalon az áruházláncok, például azzal, hogy helyben sütik a pékárut, amire nem is kell a boltban külön munkaerőt alkalmazni. De még inkább azért, mert a kenyeret – akárcsak a tejet – igencsak nyomott áron kínálják. Az olcsó kenyér máig igen hatékony vevőcsalogató módszer, más termékekbe pedig beépítik azt a hasznot, ami a pékáruknál elvész.

Fülöp Máté

A versenyt nem csak a legnagyobbak torzítják, hanem kis cégek is. Leginkább az albán gyűjtőnévvel illetett pékségek, amelyeknél a közös pont nem is annyira a nemzetiség (a vállalkozók többsége Koszovóból vagy a volt Jugoszlávia valamelyik tagországából érkezett), hanem az, hogy nem nagyon, vagy egyáltalán nem fizetnek adót.

Ha feketén alkalmazzák a dolgozóikat, az megfelezi a bérköltségüket, de az alapvető péktermékek 18 százalékos áfájának megspórolása is komoly árelőnyt jelenthet a számukra. Ezzel a 300 forintos fehér kenyér árából is majdnem 46 forintot lehet „megspórolni”, a 27 százalékos áfával árult péksüteményeknél pedig még nagyobb az árelőny.

A magas áfa nem csak az adócsalókkal szemben jelent hátrányt, de – ahogy az élelmiszeriparban általában – félreviszi az összehasonlítást is a külföldiekkel. A szlovákoknál például hasonló az árszint, mint nálunk, ám a kenyér árából csak 10 százalékot kell forgalmi adóként befizetni az államkasszába.

Mennyibe is kerül?

Septe József, a Pékszövetség elnöke a Magyar Hírlapnak azt mondta, a fő gond, hogy a pékek rákényszerülnek a béremelésre. Tény, hogy a sütés nagy élőmunkát igényel, ám nem azért, mert dagasztani csak kézzel lehet. Inkább azért, mert a péküzemek többnyire korszerűtlen berendezésekkel dolgoznak. Megoldás lenne persze modern, automatizált gépekkel lecserélni az évtizedes ócskavasakat, ám az hirtelen még nagyobb kiadásra kényszerítené a cégeket, mint a minimálbér emelése.

A béremelés – akárcsak a munkaerőhiány –, sem csupán ezt a szakmát érinti, de talán a pékszövetség hirdeti a leghangosabban az áremelés fontosságát. Olyannyira, hogy az már versenyjogi kérdéseket is felvethet. A Pékszövetség elnöke ugyanis konkrét áremelést is belengetett, holott az árak egyeztetése tiltott, hasonló tevékenység miatt a Gazdasági Versenyhivatal már büntetett is sütőipari vállalatokat.

A fő alapanyag, a búza ára stabil, sőt az elmúlt években megszokottnál jóval alacsonyabb szinten mozog. Vége van az évtized elején tapasztalt hektikus mozgásoknak is, ahogy az üzemanyagok ára is jóval alacsonyabb, mint akár két évvel ezelőtt.

Így a kérdés az, hogy csupán a bérek emelése jelentene-e akkora pluszköltséget, ami 30 százalékos áremelést indokolna. Úgy számolják, hogy az önköltség – vagyis az adó és a haszon nélkül számított bekerülési ár – egyharmadát teszi ki az alapanyag ára, egyharmadát a rezsi és egyharmadát a munkaerőköltség. Ha leegyszerűsítve így és 300 forintos kenyérrel számolunk, egy 15 százalékos béremelés összege 0 százalékos haszon mellett is valamivel több mint 4 százalékát adja a fogyasztói árnak. Vagyis egy 30 százalékos áremeléssel majdnem meg lehetne duplázni a pékek fizetését.

Számolni valószínűleg a politikusok is tudnak, így kérdés, mennyire veszik komolyan a szövetség áremelési terveit. Az pedig aligha lepi meg a pékeket, hogy a kormány kemény ellenfél. Rogán Antal egy 2015 elején adott interjúban azt emlegette: „Tetemesen csökkenek a benzinárak, és a pékszövetség, amely korábban mindig panaszkodott, most hallgat. Miért nem csökken a kenyér vagy a kifli ára?” Akkor a Magyar Pékszövetségnél azt mondták: az üzemanyag árának a súlya a logisztikai költségen belül nagyjából egy százalék.

Így játszott a politika a kenyérrel

Nem újdonság, hogy a kenyér ára kulcskérdés a politikusok számára. A tervgazdálkodás időszakában évtizedeken át nyomott áron tartották a kenyeret, függetlenül attól, hogy hogyan alakultak a világpiaci folyamatok, vagy akár a többi élelmiszer ára. A legendás 3,60-as összeget az is kívülről fújja, aki nem is élt, amikor ennyiért lehetett kenyeret kapni, pedig már ez az ár is jókora drágulás eredménye volt.

Túry Gergely

Amikor 1946 nyarán bevezették a forintot, a fehér kenyér kilóját még 92 fillér körül adták, de aztán villámgyorsan nagy áremelkedés következett. A Rákosi-korszak elejére a legtöbb más fogyasztói árral együtt a kenyéré is nagyjából a duplájára nőtt, 1956-ban pedig már 3 forintért lehetett kapni. Ez az ár sokáig kitartott még a forradalom után is, de 1968-ban már 3,60-at kellett fizetni egy kiló kenyérért. Ez az ár már akkor is mesterségesen nyomottnak számított.

A tervgazdálkodás sok betegségét a pékek is megérezték. Volt, amikor kiadták nekik az ukázt, hogy a kenyereik ötöde barna legyen, de ezekhez a boltokban hozzájutni alig lehetett, ugyanis az olcsó ára miatt (mindössze 3 forint volt) lecsaptak rá az állam étkeztetéssel is foglalkozó intézményei. Így mindenki úgy érezhette, hogy jól jár, miközben lélegeztetőgépen tartottak egy hosszú távon működésképtelen modellt: az állam spórolt, a pékek hozták a tervszámaikat, az átlagember pedig bele sem gondolt igazán abba, hogy ehetne olcsóbban barna kenyeret is, ha a fehérhez fix áron hozzájuthatott.

A 3,60-tól a 300-ig

A 70-es évek olajpiaci sokkját már nem bírta ki a magyar élelmiszerpiac sem. Ennek ellenére arra kényesen ügyeltek, hogy a legalapvetőbb ételek ára ne változzon. 1979-ig tudták halogatni a nyomott ár megemelését, akkor viszont a 3,60-as kenyérárat kénytelenek voltak 5,40-re, azaz a másfélszeresére felvinni, miután az olaj 75 százalékkal drágult. Pedig a kenyér ára volt az egyik legutolsó, amihez hozzányúltak, a húst például már három évvel korábban drágábban kezdték adni.

A másfélszeres drágulás után az 1980-as években sokáig próbáltak legalább nem tovább emelni, de ennek a legfőbb eredménye csak az lett, hogy a rendszerváltás környékén elszabadult a kenyérár, néhány évben még az akkor 20-30 százalékos inflációnál is durvábban. 1988 és 1998 közt több mint kilencszeres volt a drágulás, de 1999 és 2001 közt is a harmadával nőtt az ár. A 10 forintos rémálomhatárt már 1988-ban átlépte, a 100 forintot 1998-ban, a kétszázat 2007-ben. A csúcsot 2012-ben érte el, ekkor 286 forintba került átlagosan egy kiló fehér kenyér. Ennek egyszerű piaci oka volt: a búza ára az árutőzsdéken látványosan felfutott, és a benzin is abban az évben került a legtöbbe.