Az Európai Bizottság március eleji döntése nem jelent mást, mint hogy Brüsszel kijelentette: ha egy tagállam olyan politikát folytat, amivel saját magát és állampolgárait egy veszteséges óriáserőmű érdekében eladósítja, az nem az unió problémája. Az EU ugyanis ahhoz járult hozzá, hogy a Paks II. üzemelése során keletkező veszteséget a magyar állam adófizetői pénzből pótolja – ez maradt mára az „évszázad üzletéből” és az olcsó áram ígéretéből.

Odaadná ön a saját jószántából félretett pénzét egy befektetőnek, aki olyan beruházást tervez, ahol minden elköltött száz forintból legfeljebb nyolcvan jön vissza? Az ilyen üzletre kényszerítést a köznyelv inkább rablásnak nevezi. Pedig most, hogy az Európai Bizottság rábólintott a kormány paksi lázálmaira, pont egy ilyesféle remek invesztícióra készülünk. Bár a régóta húzódó döntéssel állítólag az utolsó uniós akadály is elhárult a legalább 4000 milliárdos paksi atomerőmű-bővítés elől, eddig csak a lényegi kérdéseket elhallgató megnyilvánulásokra futotta a bővítést amúgy nemzeti ügyként, az uniós vizsgálatokat pedig idegen ármányként kezelő itthoni legfelső körök részéről.

Hogy nem felhőtlen az öröm, annak oka van: a bizottsági ámenért cserébe olyan feltételeket kell vállalnia a kormánynak, amelyek önmagukban is kérdésessé teszik a beruházás életképességét. Mostantól nagyon nehéz lesz hihetően azzal érvelni, hogy Paks II.-nek köszönhetjük majd az olcsó áramot: a kabinet éppen arról kapott pecsétes papírt Brüsszeltől, hogy a két új reaktorblokk a teljes életútja során veszteséget fog termelni, és sok pénzébe kerül majd az adófizetőknek.

Az adófizetők pénze

A bizottsági verdikt mindenképpen kommunikációs fordulatot kényszerít a kormányra. A paksi beruházásról három éve azt hallgatjuk, hogy nincs ennél jobb befektetés Magyarország számára. Lázár János legalábbis az elmúlt 40 év legjobb bizniszének tartotta, a miniszterelnök pedig erre is rátromfolt, amikor egyenesen az évszázad üzletének nevezte az atomerőmű-bővítést. Aszódi Attila paksi kormánybiztos szerint Paks II. nem tartalmaz állami támogatást, és a beruházást piaci alapon egy magánbefektető is hajlandó lenne megvalósítani. Ehhez képest az a Bizottság most azt mondta ki, hogy Paks II.-t piaci befektető nem vállalná, csak állami támogatással valósítható meg a projekt – azaz az atomerőmű bővítése minden, csak nem az évszázad üzlete.

A Paks II.-ről szóló monoton sikerkommunikációt sosem sikerült hihetően, adatokkal alátámasztani. Emlékezetes: 2014-ben, az Orbán–Putyin-megállapodás aláírásakor a kormány egyetlen olyan elemzést sem prezentált, amely igazolta volna, hogy a Paks II. megépítéséről szóló döntés körültekintő és hiteles gazdasági számítások alapján született. A parlamenti képviselők számára sem vált hozzáférhetővé ilyen kalkuláció: bár a Fenntartható Fejlődés Bizottság tagjai ígéretet kaptak Kovács Pál államtitkártól, hogy megtekinthetik a számításokat, erre végül valamiért mégse került sor.

Az orosz-magyar szerződés aláírása után csaknem két évet kellett várni arra, hogy nyilvánosságra hozzanak egy megalapozó(nak szánt) dokumentumot. Ez volt a Rothschild bankház által 2015 szeptemberében készített elemzés, amelyre a kormánykörök máig hivatkoznak, pedig csupán az derül ki belőle, hogy minimum 150-160 százalékos piaci áramár-emelkedés kellene Paks II. megtérüléséhez, még abban a hipotetikus esetben is, ha – egy nukleáris beruházás esetében Európában ebben az évszázadban először – sikerülne tartani az eredetileg vállat bekerülési költséget.

A Bizottság döntéséről szóló közleményből viszont a vágyálmok helyett a rideg valóság ugrik elő. Míg a Rothschild-tanulmány egy teljesen valószínűtlen árprognózisra támaszkodva a piacról megtérülő beruházásnak nevezte a bővítést, addig a brüsszeli testület éppen azt jelentette ki, hogy megtérülésről szó sincs: a kormány olyan gazdasági kockázatot vállal Paks II.-vel, amely meghaladja egy racionálisan gondolkodó – és közpénz helyett a saját tőkéjét költő – magánbefektető tűrőképességét. Világossá vált, hogy Paks II. várható gazdaságosságával kapcsolatban a kincstári optimizmussal szemben inkább azoknak a súlyos veszteségeket jósoló elemzéseknek lesz igazuk, amelyeket a Greenpeace, az Energiaklub vagy a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont készített, a politikai elvárások helyett az energiapiaci trendekre koncentrálva.

Magyarország legdrágább beruházása

A jelek szerint az Orbán-kormány éveken keresztül félrevezette a magyar embereket, vagy – ami nem sokkal jobb – téves alapokon nyugvó, hibás elemzésekben bízva hozott döntéseket Magyarország történetének legdrágább beruházásáról: a kormány úgy akar elkölteni alsó hangon (a várható költségemelkedések, illetve a kötelezően végrehajtandó járulékos beruházások nélkül) 4000 milliárd forintot (nyolc és fél 4-es metró költségét) a bővítésre, hogy vagy nem számol az egyébként józan ésszel előre tervezhető veszteséggel, vagy egyáltalán nem törődik vele, hogy a projekt vastagon ráfizetéses lesz. Vagyis minden magyar háztartás egymillió forinttal fog beszállni egy olyan üzletbe, amelyről már most tudjuk, hogy nem profitot, hanem ráfizetést fog termelni.

A döntés óta elhangzott egyetlen tétova kormányzati állításnak, miszerint Paks II. lesz a garanciája a megfizethető energiának, semmilyen valóságalapja nincs. Az államilag támogatott erőmű piactorzító hatásának minimalizálását szolgáló brüsszeli feltételek miatt pedig a kép még sötétebb.

A legsúlyosabb következményei annak az előírásnak lesznek, amelynek alapján a Paks II. által termelt áram legalább 30%-át a tőzsdén, és a maradékot is átlátható aukciókon kell majd értékesíteni – ám ha a paksi áram drágább lesz a piacinál, ahogyan az a reális prognózisokban szerepel, akkor biztosra vehető a folyamatos ráfizetés. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint Paks II. legalább kétszer annyiért fogja termelni az áramot, mint Paks I., márpedig jelenleg az árampiacon olykor a régi paksi blokkok termelői ára körül, vagy olykor éppen az alatt folyik a kereskedés.

A másik brüsszeli feltétel szerint a Paks II. és Paks I. cégeket (illetve az utóbbit birtokló MVM-et) teljesen külön kell választani, hiába üzemelnek ugyanazon telephelyen. Ez önmagában is felvet érdekes kérdéseket – például azt, hogy hogyan fognak megegyezni a közös infrastruktúra használatáról, miközben valójában egymás versenytársai –, de ami igazán fontos: az önálló cégként működő Paks II. veszteségét így majd nem lehet szétteríteni a cégcsoporton belül. A két atomerőműnek külön entitásként kell megjelennie a piacon, és nem lehet egyben árulni a hat reaktor által termelt energiát sem, Paks I. nyereségével csökkentve Paks II. biztosra vehető veszteségét.

A Bizottság harmadik előírásának teljesítésével Paks II. végképp nem lehet nyereséges: az esetlegesen keletkező profitot (bár a Bizottság a sajtóközleményében nem tisztázta, mit ért profit alatt) ugyanis kizárólag az üzemeltetésre és a hiteltörlesztésre lehet majd felhasználni, újabb beruházásokra, az energiapiacon való terjeszkedésre nem. Ez olyan szigorúan behatárolja a lehetőségeket, hogy az minden ép ésszel gondolkodó tulajdonos számára vállalhatatlan lenne.

Itt a vége?

A brüsszeli döntés alapján egy minimális felelősségérzettel rendelkező kormányzatnak most haladéktalanul újra kellene számolnia a beruházás megtérülését, hogy lássuk, a befektetett milliárdokat miből fizetnénk vissza a finanszírozási hitelt nyújtó orosz államnak. Ha az állam nem Csáky szalmájaként tekintene a közvagyonra, a bővítési beruházás ezen a ponton véget is érne, hiszen a három bizottsági előírás közgazdasági szempontból is értelmezhetetlenné teszi a lakosság többsége által elutasított, Ausztria közbelépése után várhatóan az Európai Bíróság elé kerülő projektet. Ehhez képest alig érkezett meg a brüsszeli jóváhagyás híre, a kormány máris elkezdené önteni a milliárdokat a paksi közpénztemetőbe, az idén eredetileg tervezett mintegy 99,7 helyett akár 200 milliárdra növelve a költségvetés vonatkozó kiadásait.

Igaz, annyit Lázár János is elismert már, hogy a piaci befektetők által elvárt profitszintet (amit ő valamiért “extraprofitnak” minősített) Paks II. nem fogja tudni kitermelni. Innen már csak egy apró lépés lenne annak bevallása, hogy a bővítés nemhogy “extraprofitot”, hanem semmilyen nyereséget nem fog tudni biztosítani a tulajdonos államnak, azaz nekünk, adófizetőknek. Épp ellenkezőleg: a kormánytól független elemzések alapján a veszteség mértéke több százmilliárd forint lehet évente – tudottan deficites projekteket pedig nemcsak privát befektetőknek, hanem a magyar államnak sem lehet oka finanszírozni.

Hiába bólintott rá Brüsszel Paks II.-re (a kibicnek semmi sem drága alapon), a magyarok érdekében mégiscsak a kormánynak kellene eljárnia – és a magyar érdek itt bizonyíthatóan a mielőbbi kiszállás lenne.

A szerző a Greenpeace klíma- és energiakampányosa.