Hétmillió méhhel állok szemben. Ennyi lakhat összesen a kaptárokban, össztömegük csaknem egy tonna, tehát ha ellenzik a jelenlétemet, akár agyon is nyomhatnának. Ha nem volna nekik egyszerűbb agyonszúrni. Menő, hogy államalkotó rovarok, de tudjuk, hogy nem minden államban lehet megbízni.

Biztonságérzetet nem annyira a védőruha ad, hiszen csípett meg már szúnyog is farmeren át, sőt ideérkezve, üdvözlésképpen mindjárt seggbeszúrt egy méh. Tehát logikus, hogy könnyedén átcsípnek a méhészdzsekin. Az egész ruházat lényege amúgy is a tüllháló, ami kellő távolságban van az arctól, mivel a méhek arcra szeretnek támadni, mint a nyolcadik utas.

József viszont már nyolc éve életvitelszerűen méhészkedik, amiből az következik, hogy nem ölnek meg valakit csak azért, mert ember, ha illő tisztelettel bánik velük. Az pedig meglesz, a félelemnél nincs tutibb biztosítéka a tiszteletnek.

Tiszaföldvár határában vagyunk, Hugyecz József ugyanis vándorméhész, mint szinte minden komoly szakmabeli. Ez a méhészgazdaságtanból következik: az állatkáknak enniük kell, és ezen felül kellene megtermelniük az eladásra kerülő mézet. Ennyi virág egy helyben nem terem meg. Így a méhészek szorgosan követik a repcét, aztán az akácot, és most épp a napraforgót. Nyilván nem konfliktusmentes az egész, nem véletlen, hogy a méhészfórumon igen frekventált téma a Zsúfolt méhlegelők.

A munka ilyenkor a méhcsaládok ellenőrzésére korlátozódik. Ehhez csak szét kell szedni a kaptárt, kiemelni belőle néhány keretet – ezekbe építik a méhek a lépeket –, és megkeresni az anyát. Királynőt, ahogy a sakkban, itt is csak az amatőrök mondanak. Az ellenőrzés során kiderül, tojik-e rendesen őfelsége, fejlődik-e a következő generáció, illetve nincs-e fertőzés, betegség, atka, gomba vagy államcsíny, továbbá nem terveznek-e rajzani.

A méhek persze nem túl boldogok attól, hogy szétszedik az otthonukat. A haragjuk azonban minimalizálható a füst megfelelő kezelésével, a megfelelően finom, gyors és takarékos mozdulatokkal, meg azzal, ha nem kocogtatjuk, ütögetjük, nyomorgatjuk őket. Mi sem egyszerűbb, az elmélet megvan, lássunk is hozzá.

Nyilván az első fél percben kész a baj. Ez az, amikor a botcsinálta méhészinas szétválasztja a kaptár fiókjait a kaptárvassal. A méhek kissé kényszerbetegek, és mindent akkurátusan összeragasztanak mindennel. A fiók ugrik egy centit, koppan, mire odabent valami tizenötezer méh azt mondja, hogy ejnye már. Más erővel, más szögben kellett volna. És ugyanígy megy a keretek kiszedésével meg mindennel. Nem kell ehhez leejteni őket vagy magamra borítani egy keret méhet. Apró nemtudások, félcentis mellényúlások, néhány newtonnyi elszámolt erőkifejtés, és máris kifejezetten idegesen döngicsélnek. Gyanakszanak. József közbelép, és sebesen visszaépítjük a kaptárt, mielőtt kikiáltják a nagy honvédő háborút. Javukra szól, hogy ismerik a figyelmeztető lövés műfaját: egyszerűen nekirepülnek az ember fejének, és ezekkel a tockosokkal jelzik, hogy ebből szurkálás lesz, ha nem kotródunk el.

Később se megy sokkal jobban; értem, hogy mit és hogyan kellene csinálni, csak valahogy sose lesz tökéletes a mozdulat, és ez a meló sok-sok tökéletes mozdulatból állna. Amelyekből a legtöbbet maguk a méhek végzik el. Ők millió évig tanulták.

AFP / Sylvain Thomas

Kár, hogy csak mézet tudnak összehordani, áramköröket nem. De felsejlik a szebb (vagy rondább) jövő, amikor a rovarokra más munkákat is rábízhatunk.

József nyilvánvalóan teljesen odavan az állataiért, ez már azelőtt világos, hogy egy megpihenő méhecskét reflexből megsimogat. Furcsa világ: félni is másképp lehet ötvenezer méhtől, mint egy szál ellenséges strucctól vagy kutyától, meg szeretni is máshogy kell őket.

Kemény nomád élet ez, kisbuszban matracon, szendvicseken, és ehhez jön még a gazdálkodás. A mézhamisító maffiáról cikkezett eleget a sajtó, ahogy a permettől és a csávázószerektől pusztuló méhekről is. A méhészek az elmúlt években szemtől szembe találkoztak a klímaváltozással: a fél évszázada használt kaptárokon új nyílásokat kell vágni, hogy be ne fulladjanak az állatok.

A közgázkönyvek klasszikus példája a pozitív externáliára a méhészet, amely beporzással segíti a gazdaságokat. Ma viszont az van szokásban, hogy a méhészek fizetnek a gazdáknak. Túl sok az eszkimó, vagyis a méhész, ami érdekes, tekintve, hogy órajavító vagy csizmadia már csak mutatóba akad. Különös folyamatok zajlanak itt. A méhészkedés nyilvánvalóan nem olyan tuti biznisz, mint a közvilágítás vagy a földalapú támogatások felmarkolása. A jó mézet nehéz eladni, hamisítják, a felvásárlók lenyomják az árakat, és elég egy rossz akácvirágzás, hogy szűk legyen az esztendő. Vagy egy telibe kapott mérgezés, költésrothadás, atkatámadás. Ráadásul a méhek szúrnak minden hibáért, időnként meglépnek, verekednek, és különben is, sok mindent nem értünk még abból, mit miért csinálnak.

Valamiért mégis több mint tízezer ember próbál megélni ebből, és pakolja a méheit teherautóra minden tavasszal, alkudozik gazdákkal és kereskedőkkel, pörgeti a lépeket, kislámpánál a raktérben olvasgat az atkahelyzetről, hogy aztán nagy büszkén rányalhassa a csuporra a nevét. Alighanem megtanultak egyszerre szeretni néhány millió állatot, vagy talán viszontszereti őket néhány millió állat, és úgy már biztosan megéri.